Hír TV 42:51

Ikon - Felejthetetlen pillanatok – Képernyőn a jégtánc legnagyobb magyar legendája - HírTV

sportolimpiainterjúéletútközélet
Irányultság: KonzervatívKötődés: Fidesz-közeli
Ikon - Felejthetetlen pillanatok – Képernyőn a jégtánc legnagyobb magyar legendája - HírTV
tl;dr
  • Regőczy Krisztina beteges gyerekként kezdett korcsolyázni, és bár a hideget sosem szokta meg, a jégtánc azonnal szerelemmé vált számára.
  • Sallay Andrással való párosításuk pillanatától érezték, hogy nekik együtt kell folytatniuk, és a közös munka azonnal sikert hozott.
  • Családja teljes stábként támogatta: nagyapja a sporttechnikát, nagymamája a néptáncot, édesanyja edző-menedzserként segítette őket.
  • Fedett pálya nélkül, hóban, esőben, félhomályban készültek, mégis képesek voltak lépést tartani a világ élmezőnyével.
  • A magyar csárdás jégre vitelével Magyarországot és a néptáncot ismertették meg a nemzetközi közönséggel.
  • Az 1980-as olimpián életük legjobbját nyújtva lettek ezüstérmesek, de a szovjet sportdiplomácia döntött az aranyról.
  • Két és fél héttel később fegyelmezett versenyzéssel világbajnoki címet szereztek, és ezzel zárták amatőr pályafutásukat.
  • Amerikai jégrevűben léptek fel évekig, majd Krisztina edzőként olimpiai bajnokot is nevelt, később sportvezetőként dolgozott.
  • A mai utánpótlás nehézségeit a drága jégidőben, a gyors sikerre vágyó fiatalok hozzáállásában és az utánpótlásbázis szűkösségében látja.
  • A pontozásban közreműködő matematikussal később együtt dolgozott a szövetségben, de a múltat sosem említették, és bocsánatkérés sem hangzott el.
Részletes összefoglaló megjelenítése

A kezdetek: betegeskedő kislányból a jég szerelmese

Regőczy Krisztina hatéves korában kezdett korcsolyázni. Családja – szülei, nagyszülei – igyekeztek mindennel megismertetni: zongorázott, balettozott, nyelvet tanult, de ezek mind beltéri foglalatosságok voltak. Gyakran betegeskedett, pillanatok alatt megfázott, ezért a családi „kupaktanács” úgy döntött, levegőre kell vinni. A Vajda Péter utcai Általános Iskola udvarán – az akkori hideg telek idején – lehetett jeget csinálni, ott kezdett el csúszkálni a nagyapjával. Innen egyenes út vezetett a Kis Stadionba, ahol kiválasztották a műjégre.

Sokan csodálkoznak, hogy egy beteges gyereknek a hideg, jeges közeg mennyire nem ideális. Krisztina elmondta: a hideget soha nem lehet megszokni, magát „napimádónak” tartja, aki a napon töltődik fel. A hideg viszont „cudar tud lenni”, különösen amikor már sátortető alatt edzettek, de a mínuszokat kívülről fújták be. Kesztyűt sem hordhattak, mert az emeléseknél, fogásoknál nem érezték volna egymást. Hat év műkorcsolya után lett jégtáncos.

„A jégtánc az első pillanatra szerelem lett, mert ötvözött mindent, amit én nagyon szerettem csinálni.” – Regőczy Krisztina *

Ötvözte a csúszás élményét, a zenét, az együttmunkát partnerével, Sallay Andrással. Egyedül korcsolyázni nem volt különösebben izgalmas, de amikor táncolni kezdtek, majd később saját koreográfiáikat is elkészítették, és „önmaguk tudtak lenni a jégen”, az csoda volt.

A találkozás Sallay Andrással

Egy közös edzőnél, Lizák Tibornál kezdték, aki egy egész csapat gyerekkel foglalkozott. Együtt méregették egymást a jégen; ekkor Bandinak már volt másik partnernője, Krisztinának is volt másik partnere – igaz, csak hét napig. Addig unszolták Tibi bácsit és a szülőket, nagyszülőket, míg február 17-én az edző azt mondta: „na jó, akkor nézzük meg”. Mindketten érezték, hogy nekik együtt kell korcsolyázniuk.

„Nálam ez volt az első ilyen Bandival, és aztán később megbeszéltük, hogy ő is így érezte, hogy valahogy tudtuk, hogy nekünk együtt kell korcsolyázni.” *

A közös munka gördülékenyen indult. Az első évben a nagymama készítette a koreográfiát, rögtön megnyerték a junior bajnokságot, ami hatalmas ösztönző erő volt. Soha nem fordult meg a fejükben, hogy ne folytassák. Mindketten „tűzjelek” voltak, feszes edzésekkel, időnként borzasztó veszekedésekkel – de mindig jobbítási szándékkal. Az öltözőben már egymást átölelve jöttek ki, soha nem voltak véglegesnek tűnő konfliktusok.

A család szerepe: egy teljes stáb egy családon belül

Krisztina egész családja „teljes mivoltával” mögöttük állt:
- Nagyapa a TF első évfolyamával végzett, ő volt a zászlóvivő. Ő tanította a légzéstechnikát, az emeléstechnikát, a sporthoz való hozzáállást és az alázatot.
- Nagymama néptáncoktató volt, a zenében segített. Ő vetette fel, hogy ha már jégtáncnak hívják a sportágukat, próbálják meg a néptáncot is – az ő hatására kezdték a csárdást áttenni a jégre.
- Édesanya volt az edzőjük, „borzasztó jó szeme volt”. Ha valami nem stimmelt, nem mindig tudta megmondani, mi a baj, de megérezte – és addig dolgoztak rajta, míg megoldották. Menedzseri vénája is volt, ő képviselte az érdekeiket minden platformon. Finoman, de határozottan terelte a munkát: amikor még diskuráltak volna, elindította a zenét, „és akkor mint a jó kis csatalovak elindultunk”.

A család elfogulatlanul bánt mindkettejükkel: az édesanya ugyanúgy megszidta Krisztinát, és ugyanúgy megdicsérte Bandit – soha nem volt ebből probléma. Nagyon konzekvens, szigorú, de kedves és bájos volt, ami elengedhetetlen volt, mert nem vesztegethették az időt: kevesebb jégidő állt rendelkezésükre, mint vetélytársaiknak, így minden pillanatot tudatosan ki kellett használni.

Edzéskörülmények: hóban, esőben, félhomályban

Regőczy Krisztina részletesen beszámolt a mostoha feltételekről, amelyek között egész pályafutásuk alatt dolgoztak:
- Gyakran tolták maguk előtt a havat, hogy a jéghez jussanak.
- Eső, hó hullott a nyakukba, fújt a szél. Erős szélben az egyik irányba alig tudtak menni, a másikba egy perc alatt visszahozta őket a szél.
- Pályafutásuk alatt ők voltak az egyetlen nemzet, amely fedett pálya nélkül vett részt világversenyeken.
- Tavasszal a sátortető alatt a nap hatására alóluk olvadt el a jég – ilyenkor más lehetőségek után kellett nézniük.
- Jártak Karmakstadba (a mai Chemnitzbe), ahol a helyiek este 5-6-7 óra után engedték őket a jégre, és fél lámpánál dolgozhattak, ameddig bírtak.
- Jártak Kassára, Besztercebányára, Csíkszeredára is – sok helyen kedvesen befogadták őket.

Ezek a viszontagságos körülmények azonban nem szegték kedvüket. Kihívásként élték meg, és jó érzés volt, hogy így is lépést tudtak tartani a nemzetközi mezőnnyel, sőt „egy picit talán meg is előztük.”

A jégidőn kívül más kihívások is adódtak. Mivel akkor még a jégtánc nem volt olimpiai sportág, a felkészülési lehetőségek korlátozottabbak voltak – de a nehézségek ellenére megkapták a lehetőséget. Délben és este voltak edzéseik; ha hivatalosan este 10-ig volt kiírva, akkor az éjjeli őr bácsi 11-12 körül előtámolygott, és ha látta, hogy benne vannak a munkában, félig lekapcsolta a villanyt, de maradhattak. Emellett minden szezon elején kijuthattak Richmondba (Angliába), a jégtánc szülőhazájába, ahol angol edzőikkel, Royjel és Betty Callawayjel egy-két hetet dolgozhattak.

Az angol kapcsolat

Roy Callawayt a Magyar Korcsolyázó Szövetség hívta meg, hogy az akkori magyar bajnokpárral dolgozzon az Európa-bajnokság előtt. A páros edzése után Roy ott maradt, megnézte Krisztináékat, majd meghívta őket Londonba. Baráti viszony alakult ki, és rengeteget segítettek. Amikor Roy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott az egyik ellenfél párostól, csak úgy fogadta el a szerződést, hogy átadta őket a feleségének, Bettynek.

Betty különösen nagy hangsúlyt fektetett a „killer instinctre” – a győzni akarásra, arra, hogy amíg a palánkon ki nem lépnek, addig tart a fellépés. Kedves, támogató, édes emberek voltak – nagyon jó közös munka volt.

A kis magyar csapat kontra szovjet sportgépezet

Krisztina összehasonlította a saját hátterüket a szovjet párosokéval: az orosz/szovjet korcsolyázókat a balettiskolából válogatták ki, balerinaként kerültek a jégre. Rengeteg segítséget kaptak: koreográfusok, sokan figyelték a pálya különböző pontjairól, honnan néz ki legszebben egy-egy mozdulat.

A magyar csapat ezzel szemben így épült fel: Roy és Betty, Krisztina édesanyja, valamint Nagy Zoltán balettmester, aki fantasztikus pedagógiai érzékkel rendelkezett, és nagyon jó barátjuk lett. Amikor úgy gondolták, kész vannak, Zoli jött és csiszolgatott, helyére rakta a mozdulatokat, megtanította, honnan indul és hol fejeződik be egy-egy mozdulat. A balett mellett néptáncot és társastáncot is tanultak – ennek az ötvözetét vitték át a jégre.

A magyar csárdás a jégen

A magyar néptánc – különösen a csárdás – jégre vitele a nagymama hatására indult. Krisztina hangsúlyozta, a csárdás egy helyben járó, topogó tánc, amit ők próbáltak átvinni a siklójégre, átadva annak ízét, hangulatát, a magyar virtust. Ez vitte a közönséget is. Az 1979-es bécsi világbajnokságon az utolsó 15-20 másodpercben a zenét sem hallották, olyan vastaps volt.

„Így a magyar csárdáson keresztül sikerült megismertetnünk a sportot és a jégtáncot szerető közönséggel Magyarországot is és a magyar néptáncot is, a népművészetet, a gyönyörű ruháimat.” *

A ruhák legendássá váltak – a beszélgetőpartner is utalt erre.

Az 1980-as olimpia: arany helyett ezüst

10 évig gyakorlatilag Regőczy Krisztina és Sallay András jelentették a magyar válogatottat (az első olimpián még Vajdai Lászlóval mentek közösen, de ő megbetegedett és nem fejezte be a versenyzést). Ezt nem élték meg teherként, belenőttek, de nagy felelősség volt. Hiányzott azonban egy csapat: jó lett volna, ha van kiért szurkolni, van versenytárs, aki jön a versenyükre. Ezt a hiányt az életműdíj átadásakor érezte át igazán, amikor a magyar sportolók krémje között jöhetett le a színpadról – fantasztikus érzés volt.

Krisztina az olimpián nagyon beteg volt: egy fertőzés terjedt a zsúfolt sportolói szálláson, amit ő is elkaptál. A doppingszabályok miatt még C-vitamint vagy kólát sem lehetett bevenni. Mégis úgy érzik, életük legjobbját adták.

„Azt hiszem, hogy egy sportoló se úgy megy fel a pályára, hogy nem győzhet. Tehát mi akkor és ott úgy éreztük, hogy életünk legjobbját adtuk.” *

A sportdiplomáciai háttér azonban eldöntötte a versenyt. A szovjet sportdiplomácia más szinten állt, mint a magyar. A pontozásos sportágban a bírósorsolásnál már látni lehetett, hányan jönnek a keleti és hányan a nyugati blokkból – és ebből nagyjából sejteni lehetett a végeredményt. Az ő helyzetük különösen érdekes volt: a keleti blokk elkötelezett volt a szovjetek felé, a nyugatiaknál viszont angol edzőik miatt nem számítottak igazán „nyugatinak” sem. Évekkel később fedezték fel az amerikai közvetítés felvételét, ahol a kommentátor a díjátadón a következőt mondta:

„Hölgyeim és uraim, és ez az a kettős, akinek nyernie kellett volna.” *

Krisztina belső érzésként írta le a tudatot, hogy jobbak voltak. Egy sportoló tudja, mit adott a pályán – és ők mindketten úgy érezték, életük legjobbját adták az olimpián.

A dortmundi világbajnokság: elégtétel

Az olimpia után két és fél héttel rendezték a világbajnokságot. Lelkileg, testileg, fizikailag nagyon nehéz volt felállni, de „fogtuk egymás kezét, fogtuk anya kezét, a Zoli kezét és csináltuk.” A világbajnokság tudatos, borzasztóan fegyelmezett verseny volt, mert tudták: maguk miatt sem szabad hibázni. Az olimpián a szívüket-lelküket is bele tudták adni – annyival volt az „picit több” –, a vb-n viszont a fegyelem dominált. Világbajnokként vonultak vissza az amatőr pályafutásból.

Ez a siker hatalmas dolog volt, különösen azok után, amilyen körülmények közül jöttek. Ennél többet egy versenyző nem kívánhat, mondta Krisztina: „hogy egyszer nekiszóljon a magyar himnusz.”

Az ezüstérem kapcsán feltett kérdésre – hogy keserédes-e – azt válaszolta: aki pontozásos sportágat választ, annak ezzel számolnia kell, pláne ilyen politikai felállásban. Biztosan más lett volna, ha aranyat nyernek, de az a tény, hogy világbajnokként hagyták abba, óriási dolog. Érdekes módon talán épp az ezüstérem miatt maradt meg ilyen élénken az emberek emlékezetében a történetük – az emberek igazságtalanságot éreztek. A mai napig megállítják Krisztinát az utcán, a piacon gyümölcsöt nyújtanak át neki, elmondják, mennyit szurkoltak. Még a fiatalok is ismerik a történetüket a nagyszülők, szülők elbeszéléseiből.

A jégrevű évek Amerikában

A világbajnoki cím után az összes létező jégrevűtől kaptak ajánlatot. Azért választották az amerikai revűt, mert szerettek volna végre utazni és látni is valamit – versenyzőként mindenhova megérkeztek, versenyeztek, hazamentek. Keresztbe-kasul bejárták Amerikát és Kanadát.

Hetenként 12-13 előadásuk volt: csütörtökön kettő, pénteken kettő, szombaton három, vasárnap kettő. Hétfőn mentek át a következő városba, ahol általában ők csinálták a promóciót, és kedden este nyitottak. Fegyelmezett, megterhelő élet volt, de nagyon élvezték, mert mindig is szerettek a közönségnek korcsolyázni. Béreltek egy autót, és napközben igyekeztek felfedezni a környéket.

A revű igényes kiállítású volt: több mint 2 millió dolláros kosztümtárral, fantasztikus belépő ruhákkal. Volt egy 20 perces Vígözvegy-képük, amelynek közepén felléptek, valamint természetesen magyar csárdásuk is. Gyönyörű kosztümök, óriási kalapok, három méteres kabát – minden első osztályú volt. A korcsolyázók minősége is nagyon jó volt, mert a fiatal Feld, aki átvette a revű szervezését, úgy gondolta, minden legyen tökéletes. Jól összeszokott kis társaság lett belőlük.

Egy évet terveztek, de annyira élvezték, hogy maradtak még egy évet – az elsőben a keleti partot járták végig, a másodikban a nyugati oldalt.

Edzői pályafutás és a tanítás szeretete

A revű után Krisztina tanítani kezdett, és két főiskolára járt egyszerre (külön engedéllyel). Ezután érkezett a meghívás a bostoni klubból, hogy legyen a vezetőedzőjük. 1984-ben költözött ki, és a magyar gyerekeit is magával vitte. Négy generációs pedagóguscsaládból származik, és bevallottan nagyon szeret tanítani.

„Nekem ez egy csodálatos élmény, amikor meglátom a gyerekek szemében a csillagást, hogy megértették, felfogták, hogy mit szeretnék tőlük.” *

Szerette alakítani a kis egyéniségüket, és a mai napig jó kapcsolatot ápol tanítványaival. Amerikában már érezhető volt a változás: a gyerekek kezdték irányítani a folyamatokat. Példaként említett egy nagyon tehetséges testvérpárt, akik egy héttel az amerikai bajnokság előtt felhívták hajnalban, hogy abbahagyják a korcsolyázást, mert „nagyon izgulnak és nincs kedvük”. A szülők ezt végignézték és hagyták, holott valószínűleg megnyerték volna a junior bajnokságot.

„A mai világban hátra teszik a kezüket, hogy véletlenül se... meg kell kérdezni a tanítványt, hogy hozzád érhetek? Ez rettenetes. Így nem lehet tanítani.” *

Különösen a jégtáncban, ahol az edző sokszor kézzel, lábbal, az állával, mindenével fogja és rakja helyére a tanítványt, hogy megérezze, mit kell csinálni – ez az érintésalapú oktatás a mai szabályok mellett szinte lehetetlen.

Rengeteg nemzetközi bajnokot tanított, egy francia barátnőjével közösen olimpiai bajnokot és világbajnokot is neveltek.

A jelenkor: utánpótlás, sportvezetés és a nyugdíjas élet

A mai magyar utánpótlás helyzetét nehéznek látja. Bár több fedett pálya van Magyarországon, a jégidő nagyon drága és nehéz hozzájutni. Gondot okoz, hogy egy táncos párnak gyakran egyénizőkkel kell osztoznia a jégen: az egyénizők ugranak, a táncosok ketten vannak – ez elvonja a figyelmet és zavarja a munkát. Szeretné látni, hogy nagyobb utánpótlás-nevelési bázis alakuljon ki, a magyar edzők továbbképzése nagyobb méreteket öltsön, és több magyar gyerek legyen a jégen.

A mai fiatalok helyzetéről szólva megjegyezte: a felgyorsult világban a gyerekek hozzászoktak, hogy minden azonnal megtörténik. A jégtáncban viszont 10+ év kell, hogy valaki technikailag világverseny-szintre jusson. A 18 éves kor környéke kritikus: akkor választani kell a sport és a tanulás között. Aki érzi magában, hogy sportolni csak most lehet, tanulni később is, az marad – ez belső késztetés, nem lehet rábeszélni vagy erőltetni.

Krisztina a Magyar Olimpiai Bizottság tagja is volt, és a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetségben is dolgozott – így is szolgálta a magyar sportot. Sportigazgatóként ment nyugdíjba.

A matematikus, aki az ezüstéremhez „segítette” őket

Ugyanazzal a matematikussal, akinek a pontozásnál szerepe volt abban, hogy az ezüstérmet kapják, később együtt dolgozott a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetségben. Ő volt a Műkorcsolya Szakbizottság vezetője, majd elnökhelyettes, Krisztina pedig sportigazgató. Nagyon jó munkakapcsolatuk volt, de soha egyikük sem utalt vissza a múltra.

„Nem kért bocsánatot. Soha. Neki akkor az volt a dolga, hogy a szovjet gyerekek érdekeit képviselje, és ő ezt megtette.” *

Emberi kapcsolatot nem igazán ápoltak, de nagyszerű szakemberként és jó vezetőként tisztelte.

Jelenlegi élete

Krisztina sportigazgatóként vonult nyugdíjba. A sportot követi, de már kevés kapcsolata van a jéggel. A nyugdíjasok boldog és sűrű életét éli – „most sincs semmire időm”. Párjával nagyon szeretnek utazni, most már tényleg úgy, hogy odamennek és meg is nézik a helyeket. Budapest és a Balaton között ingáznak. A mozgást nagyapjától tanulta meg: a mozgás az élet – ennek szellemében igyekszik karban tartani magát, már csak azért is, mert a sok egykori használat után „valahol mindig fáj, és azt pedig mozgatni kell”.


⚠️ Értelmezhetetlen vagy bizonytalan szakaszok
  • Vajda Péter utcai Általános Iskola – Az átiratban „Vajda Péter utcai Általános Iskolánk” szerepel. Valószínűleg egy létező intézménynév, de az ASR pontossága ezen a néven nem ellenőrizhető a szövegkörnyezetből.
  • „Karmakstadba, a mostani Kemnicbe” – Az átiratban „Karmakstadba, a mostani Kemnicbe” szerepel. A város valószínűleg Chemnitz (korábban Karl-Marx-Stadt), a magyaros átírás és az ASR torzítása miatt bizonytalan.
  • Vajdai Lacival / Vajdala Lacival – Két különböző alakban szerepel az átiratban: „Vajdala Lacival” és a következményes javítás nélkül. A pontos név nem rekonstruálható teljes bizonyossággal.
  • „Roikevét” / „Ró és a Betike levéllyel” – Az angol edzők nevei torzultan szerepelnek. Roy és Betty Callaway nevei valószínűsíthetők, de az ASR változatai több ponton is értelmezhetetlenek.
  • „Vígözvegy” – Többször ebben a formában szerepel, ami az operett nevének ASR-torzulása (A víg özvegy). A kontextusból (20 perces kép, belépő, operaház) valószínűsíthető.
Teljes átirat megjelenítése

[00:00:00]Elég sokat betegeskedtem pillanatok alatt megfáztam, és akkor úgy döntött a családi kuptanács, hogy levegőre kéne vinni a gyereket.

[00:00:06]Akkor még olyan telek voltak, hogy lehetett jeget csinálni, és akkor nagyapával oda kimentünk, és kezdtünk csúszkálni.

[00:00:13]Aztán megismerkedtünk Bandival, és a többi már történel.

[00:00:18]Történelem.

[00:00:18][nevetés] Nálam ez volt az első ilyen bandísval, és aztán később megbeszéltük, hogy ő is így érezte, hogy valahogy tudtuk, hogy nekünk együtt kell korcsolyázni.

[00:00:26]Azt hiszem, hogy egy sportoló se úgy megy fel a pályára, hogy nem győzhet.

[00:00:31]Tehát mi akkor és ott úgy éreztük, hogy életünk legjobbját adtuk.

[00:00:36]Politikai felállásban mindig is benne volt, hogy ugye mi a szovjet versenyzőkkel versenyeztünk, és azért a szovjet sportdomácia kicsit más szinten állt, mint a magyar sportdomácia.

[00:00:50]És akkor hangzott el ez a bizonyos mondat, hogy hölgyeim és uraim, és ez az a kettős, akinek nyernie kellett volna.

[00:00:57]Ennél többet azt hiszem, egy versenyző nem kívánhat, hogy hogy egyszer nekiszóljon a magyar himnusz.

[00:01:11]Köszöntöm önöket.

[00:01:11]A mai vendégem, olimpiai ezüstérmes, világbajnok, jégtáncos, Regőci Krisztina.

[00:01:15]Köszönöm szépen, hogy elfogadta a meghívás.

[00:01:19]Én köszönöm a meghívást.

[00:01:22]Év elején egy életműdíjat kaptak Sallai Andrással, amit a Magyar Sportújsági Rokszövetsége ítélt oda önöknek.

[00:01:30]Ilyenkor egy ilyen kicsit egyszerűbb lenne, ha tegeződhetnénk.

[00:01:33]Köszönöm szépen.

[00:01:34]Köszönöm.

[00:01:34]Ilyenkor ez az elismerés kicsit nosztalgiázásra készteti az embert.

[00:01:41]Egyértelműen ez egy ez egy fantasztikus időutazás volt nekünk Bandival.

[00:01:44]ő kellőképpen el is érzékenyült.

[00:01:51]Nagyon-nagyon nagy megtiszteltetés volt, és és hát el nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt ott állhatni a mindig mondom a világ leggyönyörűbb operaházának a színpadán, és és érezni az emberek szeretetét újra fantasztikus volt.

[00:02:07]De ugorjunk vissza az elejére, hogy hogyan is kezdődött és hogyan is köttetett a korcsolyával való szerelem.

[00:02:12]Hat éves korában kezdte a sportot.

[00:02:12]Miért pont a korcsolya?

[00:02:17]volt minden.

[00:02:19]Szüleim, nagyszüleim ugye mindennel igyekeztek megismertetni, és zongoráztam, baleteztem, nyelvet tanultam, minden olyan foglalatosság bent történt, és elég sokat betegeskedtem pillanatok alatt megfáztam, és akkor úgy döntött a családi kuptanács, hogy levegőre kéne vinni a gyereket.

[00:02:39]És hát ez volt a legyértelműbb dolog, hogy a Vajda Péter utcai Általános Iskolánk udvarán ugye akkor még olyan telek voltak, hogy lehetett jeget csinálni, és akkor nagyapával oda kimentünk és kezdtünk csuszkálni, és innen vezetett aztán az egyenes út a kis stadionba.

[00:02:55]Onnan oda, hogy kiválasztottak a műjégre a kis stadionba, aztán megismerkedtünk Bandival, és a többi már történelem.

[00:03:06][nevetés] Egy gyereknek, aki aki gyakran betegeskedik, mondjuk nem feltétlenül kellemes közeg a hideg és a jég.

[00:03:15]Ezt sokan kérdezik, soha nem lehet megszokni a hideget.

[00:03:17]Én egyébként is napimádó vagyok.

[00:03:19]Én úgy mindig úgy érzem, hogy kifekszem a napra, és akkor úgy jön az energia és feltöltődöm.

[00:03:26]Ö a hideg az az cudar tud lenni, pláne amikor amikor már ugye nem szabadég alatt edzettünk, hanem volt egy sátortető a fejünk fölött, de a sátortetőt is úgy tartották fel, hogy kívülről fújták be a mínuszokat, és ez azért nagyon hideg tudott lenni, nagyon kellemetlen.

[00:03:44]Úgyhogy kezeink érzik is, mert hiába mondta anya, hogy húzzál kesztyűt, hát nem lehetett, mert az emeléseknél, a fogásoknál nem éreztük annyira egymást kesztyűben.

[00:03:53]Úgyhogy igen, a műkorcsolyából hat évvel később jégtánc lett.

[00:04:01]Így van.

[00:04:01]A jégtánc az egy az egy az első pillanatra szerelem lett, mert ötvözött mindent, amit én nagyon szerettem csinálni.

[00:04:09]Ötvözte a csúszás élményét, a zenét, az együttmunkát Bandival.

[00:04:16]Egyedül nem volt olyan nagy dolog korcsolyázni, szóval olyan kicsit uncsi volt az egész, de pláne amikor táncolni lehetett és és elkezdtük később a saját koreográfiánkat is elkészíteni, amikor már önmagunk tudtunk lenni a jégen, az egy csoda élmény volt.

[00:04:37]Említette, hogy a körülmények nem feltétlenül voltak ideálisak.

[00:04:38]Hogy emlékszik vissza ezekre a az időkre?

[00:04:45]Nagyon sokszor fordult elő, hogy hogy toltuk magunk előtt a havat, hogy a jéghez jussunk.

[00:04:51]Esett a nyakunkba az eső, a hó, fújt a szél.

[00:04:54]Nagyon nagyon vicces volt, amikor nagyon erős szél volt, mert akkor az egyik irányba alig tudtunk menni, a másik irányba pedig a szél egy perc alatt visszahozott.

[00:05:04]De de ezek hogy mondjam?

[00:05:08]Ezek olyan dolgok voltak, amik amik szintén tanítottak minket, edzettek minket.

[00:05:13]már akkor is olyan versenyzőtársakkal kerültünk össze a nemzetközi versenyeken, akiknél már volt fedett pálya.

[00:05:23]Tehát ez jutott nekünk akkor, hogy tulajdonképpen egész pályafutásunk alatt az egyedüli nemzet voltunk akik fedett pálya nélkül részt vettünk világversenyeken.

[00:05:36]Úgyhogy nagy kihívás volt, mert ugye nem csak a hideg volt nagy kihívás, hanem már a sátortető alatt, amikor a tavaszi napocska megjelent, akkor seb alatt elolvadt alólunk a jég, és attól kezdve kellett lehetőséget találnunk a nagy világban, és bekéreckedni, ahová csak tudtunk.

[00:05:55]Úgyhogy így jártunk Karmakstadba, a mostani Kemnicbe, ahol nagyon-nagyon helyesek voltak, és amikor ők 5-6-7 óra körül délután este abbahagyták az edzést, akkor mi rámehettünk a jégre, és fél lámpánál addig dolgozhattunk, ameddig csak tudtunk.

[00:06:13]Jártunk Kassára, jártunk Vesztercebányára, jártunk Csikzeredára, nagyon sok helyen befogadtak minket kedvesen, de hát ez mégsem egy olyan nyugodt felkészülési időszak volt, mert ugye októbertől aztán beindultak a nemzetközi versenyek, és addigra készett lenni az új programokkal.

[00:06:37]Ezek a viszonttagságos körülmények nem szegték soha kedvét?

[00:06:41]Nem, sőt, sőt ez egy nagyon jó kihívás volt, és és tulajdonképpen nagyon jó érzés volt, hogy ilyen körülmények között is lépést tudtunk tartani a nemzetközi mezőnnyel, sőt egy picit talán [nevetés] meg is előztük.

[00:06:55]Többször említettük már Salai András nevét, akivel ön végül egy olyan elképesztő páros lett, akik és mégis magázódunk.

[00:07:06]Bocsánat, [nevetés] többször említettük már Sallai András nevét itt az interjú folyamán is.

[00:07:10]Hogyan emlékszel vissza az első találkozásra vele?

[00:07:17]Tulajdonképpen nem is olyan igazi találkozás volt.

[00:07:18]Egy edző bácsink volt, úgy hívták őt, hogy Lizák Tibor, és ő egy egész csapat gyerekkel foglalkozott, és mind a ketten ebben a csapatban voltunk, és úgy méregettük egymást a jégen, és Bandinak akkor már volt egy másik partnernője, és nekem is volt egy, hétig egy másik partnerem.

[00:07:38]De addig nyúztuk a Tibi bácsit, hogy mi nagyon szeretnénk együtt dolgozni.

[00:07:42]Addig mondtuk a szüleinknek, nagyszüleinknek, ők is a Tibi bácsinak még végül is aztán azon a bizonyos február 17-i napon, akkor végül is azt mondta, hogy na jó, akkor nézzük meg, és akkor így indult.

[00:07:57]De hogy jött az a motiváció, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz már a kezdetek kezdetén?

[00:08:03]Nem tudom, azt hiszem, az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor Igen, igen.

[00:08:08]Nálam ez volt az első ilyen bandízsval, és aztán később megbeszéltük, hogy ő is így érezte, hogy valahogy tudtuk, hogy nekünk együtt kell korcsolyázni.

[00:08:18]Milyen volt a a közös munka ott a kezdetek kezdetén?

[00:08:22]Egyből megtalálták a a közös nevezőt?

[00:08:26]Megtaláltátok a közös nevezőt?

[00:08:26][zihálás] Kösz.

[00:08:28]Igen, igen.

[00:08:28]Jó volt.

[00:08:28]Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.

[00:08:30]Azt hiszem, az, hogy az alapok egyformák voltak, tehát az első év az úgy az úgy eltelt, azt úgy megcsináltuk, Nagyikám csinálta a koreográfiát, elindultunk a junior bajnokságon, amit rögtön megnyertünk, és ez nekünk egy akkora ösztönző erő volt, hogy nem is volt kérdés, hogy folytatjuk-e együtt.

[00:08:52]És aztán dolgoztunk, jöttek a sikerek, jött egyik szezon a másik után, és és mi így haladtunk előre, tehát soha meg nem fordult az bennünk, hogy hogy nem folytatni vagy nem csinálni.

[00:09:03]A közös munka az sokszor, hogy mondjam, mind a ketten tűzjelek vagyunk, úgyhogy eléggé feszesek voltak az edzések, de mindig borzasztóakat tudtunk veszekedni, de mindig csak jobbítási szándékkal.

[00:09:17]Tehát soha nem az volt, hogy összevesztünk, hanem mind a ketten mondtuk a magunkét, a saját meggyőződésünket, de az öltözőben már ugyanúgy egymást áttelve jöttünk elő, tehát nem voltak soha ilyen véglegesnek tűnő dolgok.

[00:09:36]A munkátokat segítette akár a nagymamád, akit említettél, édesanyád is, ők milyen szerepet vállaltak?

[00:09:44]Nagyon nagy szerencsénk volt, mert az én egész családom teljes mivoltával beállt mögénk.

[00:09:51]Már többször elmeséltem, hogy drága nagyapám a TF első évfolyamával végzett.

[00:09:56]Ő volt a zászlóvivő.

[00:09:58]Ő tanította nekünk a légzéstechnikát, az emeléstechnikát, az egész sporthoz való hozzáállást, az alázatot.

[00:10:08]A nagyikám a zenében segített, néptáncoktató volt.

[00:10:10]Ő mondta azt, hogy hát ha már táncoltok, és ha már jégtáncnak hívják a sportot, amit választottatok, akkor próbáljuk meg a néptáncot.

[00:10:21]Tehát tulajdonképpen az ő hatására kezdtük el a csárdást megpróbálni áttenni a jégre.

[00:10:28]Édesanyám pedig az edzőnk volt, tehát ő a mindennapokban borzasztó jó szeme volt.

[00:10:33]Nagyon sokszor előfordult, hogy nem tudta megmondani, hogy mi a probléma.

[00:10:38]Csak mondta, hogy gyerekek, ott valami nem stimmel, azt még nézzük meg.

[00:10:41]És addig csináltuk, és addig próbáltuk, és amikor már a későbbi időkben videóval tudtunk dolgozni, az nagyon nagy segítség volt, és és valahogy mindig megoldottuk a problémákat, és anyának fantasztikus ráérzéssel olyan menedzseri vénája volt, még akkor ezt azt a fogalmat nem is ismerték, úgyhogy segített minket, tolt minket.

[00:11:06]Gyakorlatilag ő képviselte az érdekeiteket minden platformon.

[00:11:11]Egyértelműen.

[00:11:11]Egyértelműen.

[00:11:11]És és olyan olyan kis finoman mindig megindította a zenét.

[00:11:16]Tehát mi még úgy diskuráltunk volna, hogy itt még ott meg mit hogyan kéne csinálni.

[00:11:20]Anya elindította a zenét és akkor mint a jó kis csatalovak elindultunk.

[00:11:24][nevetés] Úgyhogy jó jó közös munka volt.

[00:11:28]Mit hozott az a ti párosotoknak vagy akár a táncnak, a jégtáncnak, hogy ezeket a magyaros elemeket is igyekeztetek a jégre vinni és és belenni a ti produkciótokba?

[00:11:41]Így visszagondolva azt hiszem a legfontosabb dolog az volt, hogy így a magyar csárdáson keresztül sikerült megismertetnünk a sportot és a jégtáncot szerető közönséggel Magyarországot is és a magyar néptáncot is, a népművészetet, a gyönyörű ruháimat.

[00:12:01]Úgyhogy ez volt a legnagy legendás ruhák.

[00:12:03]Igen, ez volt a számunkra azt hiszem a legnagyobb dolog.

[00:12:06]De de tényleg az, hogy a magyar néptáncot megpróbál, ami egy helyben járó topogó tánc tulajdonképpen megpróbáltuk áttenni a a siklóégre, és megpróbáltuk egy kicsit az ízét, a hangulatát átadni.

[00:12:23]Igen, ez a magyar virtus, ez azért viszi a közönséget is magával.

[00:12:24]Hát hogyne.

[00:12:24]Ott volt például a 79-es bécsi világbajnokság, ahol az utolsó 15-20 másodpercben a zenét nem hallottuk, olyan vastaps volt, ami hát szintén csodálatos, fantasztikus érzés.

[00:12:41]Igen, szerették, szerették.

[00:12:45]Azzal, hogy édesanyád segítette a ti munkátokat, veled szigorúbb volt, mint Andrással?

[00:12:50]Nem, nem.

[00:12:50]Nagyon ügyesen csinálta.

[00:12:50]Neki két gyereke volt, és és ugyanúgy megszíott engem, és ugyanúgy megdicsérte Bandit, úgyhogy soha ilyen probléma nem volt.

[00:13:03]Ő nagyon konzekvensen, nagyon, nagyon szigorú volt velünk, tehát kedvesen, bájosan, de de követelt, és ez nagyon kellett, mert mert mi nem vesztegethettünk időt, mert ahogy említettem, nem volt alattunk a jég annyit, amennyit kellett volna, vagy vagy a többieknek megadatott.

[00:13:27]Úgyhogy nekünk minden pillanatot tudatosan ki kellett használni.

[00:13:32]És már fiatalon tudatosak voltatok annyira, hogy hogy ezt azt az edzést is úgy kell csinálni, mintogyha mintogyha a verseny lenne.

[00:13:42]Igen, de ez nem volt egy ilyen stressz, tehát ne úgy képzeld el, hogy hogy hű most nagyon csinálni, de de igen, tehát és szerettük is, tehát mi az edzésekről is szerettünk úgy lejönni, hogy hogy egy pozitív érzés legyen.

[00:13:56]Tehát, hogy ma is jobb lett valami, ma is megoldottunk valamit, ma is sikerült egy újabbat, egy szebbet alkotni, egy mozdulat jobb lett.

[00:14:05]Tehát ezek mind ezek mind előrevitték a fejlődést.

[00:14:10]Igen, említetted, hogy jég nem volt alattatok sokszor, de hogy annak okán, hogy ugye nem volt olimpiai sportág még kezdetben a jégtánc, milyenek voltak a a felkészüléshez való lehetőségek?

[00:14:27]Ez is egy kettősség, mert tulajdonképpen abban az időben, én mindig azt mondom, hogy tegnap előtt egészen mások voltak a lehetőségek, a körülmények, de nekünk annyiban volt nagyon-nagyon jó, hogy ha nehéz körülményeket is, de megkaptuk a lehetőséget.

[00:14:45]Tehát például délben voltak edzéseink és este voltak edzéseink, de hogyha este 10-ig volt hivatalosan kiírva az edzés, akkor soha senki nem jött, hogy menjünk le a pályáról.

[00:14:55]Ott volt az Éjjeli őrbácsi, aki aki hát 1112 körül előttammogott a kis uszikjából, és kérdezte, hogy meddig maradunk, és még úgy látta, hogy benne vagyunk a munkában, és akkor félig lekapcsolta a villanyt, de maradhattunk.

[00:15:11]Tehát ez egy óriási segítség volt.

[00:15:17]A lehetőségben benne volt az is, hogy hogy kaptunk útlevelet, hogy hogy anyáéknak sikerült az, hogy minden szezonban az elején legalább egyszer-egyszer ki tudtunk menni Richmondba Angliába, ami a jégtánc szülő hazája, és ott tudtunk az angol edzőinkkel a Ró és a Betike levéllyel egy-két hetet dolgozni.

[00:15:36]Tehát kaptuk a lehetőséget, ami egy óriási dolog volt.

[00:15:43]És ha már angol edzők, velük hogy indult a közös munka?

[00:15:47]Roikevét meghívta a magyar korcsolyázó szövetség, hogy dolgozzon egy picit a az akkori magyar bajnokpárral az Európa bajnokságra való indulás előtt.

[00:15:56]És pont utánuk volt a mi edyzésünk.

[00:15:59]És akkor a Roy ott maradt és nézett és és elkezdett anyával beszélgetni és meghívott minket, hogy menjünk ki Londonba, és akkora voltam, hogy a palánkon alig láttam át, és egy nagyon-nagyon jó baráti viszony alakult ki kettőnk között, és rengeteget segítettek nekünk.

[00:16:20]És aztán amikor a Roy kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot az egyik ellenfél párosunktól, akkor csak úgy fogadta el azt a szerződést, hogy átadott minket a feleségének, és így aztán a betivel folytattuk tovább.

[00:16:39]Mit tanultatok tőlük akár mentalitásban, szakmaiságon túl?

[00:16:45]Rengeteget.

[00:16:45]Rengeteget.

[00:16:48]angolul [nevetés] a szakmaiságot.

[00:16:50]Természetesen a Betti nagyon nagyon sokat hangsúlyozta azt az úgynevezett angolul úgy hívják, hogy killer instinct, tehát azt a győzni akarást, hogy hogy igenis az utolsó pillanatig és és mindig mondta, hogy amíg a palánkon ki nem lépünk, addig tart a fellépés.

[00:17:12]Helyesek voltak, édesek, támogatóak, úgyhogy nagyon jó, nagyon jó közös munka volt.

[00:17:19]Kik voltak még azok, akikkel együtt dolgoztatok és hozzátettek a ti pályafutásotokhoz?

[00:17:25]kicsi csapatunk volt, tehát amíg a ugye a szovjet kettősökkel keringőztünk a dobogón az utolsó pár évben, és ők rengeteg segítséget kaptak, tehát eleve a az orosz balett csodálatos hátterével jöttek, tehát a az orosz- szovjet korcsolyázókat eleve a baletiskolából válogatták ki, és ők már balerinák voltak, amikor a jégre kerültek.

[00:17:54]Voltak koreográfusaik, voltak emberek, akik a pálya különféle pontjairól figyelték, hogy melyik mozdulat, melyik emelés, honnan néz ki a legszebben, mit kell rajta fordítani, változtatni.

[00:18:07]Tehát ők egy óriási csapattal dolgoztak.

[00:18:12]Nálunk ez úgy nézett ki, hogy ugye volt a Roy és a Beti, volt az édesanyám, volt a Nagy Zoltán balettmesterünk, aki fantasztikus pedagógiaiérzékkel is rendelkezett.

[00:18:26]Nagyon-nagyon jó barátok is lettünk a mai napig is.

[00:18:29]Nagyon-nagyon szeretjük, tiszteljük a Zolit, és óriásiakat segített nekünk.

[00:18:34]Tehát amikor mi úgy gondoltuk, hogy kész vagyunk, akkor jött a Zoli és csiszolgatott és a mozdulatokat a helyére rakta, és megtanított minket, hogy honnan indul egy mozdulat, hogy hol fejeződik be egy mozdulat.

[00:18:48]És ez nagyon fontos volt a balett is visszaköszönt.

[00:18:50]Nem csak természetesen természetesen.

[00:18:52]Tehát mi balettünk, néptáncoltunk, társastáncoltunk és ennek az ötvözetét vittük át a jégre.

[00:19:02]Édesanyád kapcsán már ezt kérdeztem, de ugye 10 évig ti jelentettétek gyakorlatilag a magyar válogatottat.

[00:19:09]Ez teher volt, vagy inkább motiváció?

[00:19:14]nem éltük meg tehernek, mert ez volt, tehát mi ebbe nőttünk bele.

[00:19:19]Ez azért egy nagy felelősség is volt.

[00:19:22]Tehát Magyarországot egyedül, illetve hát ketten képviselni világversenyeken, aztán az olimpiákon, illetve az első olimpián még Vajdala Lacival mentünk közösen, de sajnos ő megbetegedett, úgyhogy nem fejezte be a versenyzést.

[00:19:35]Úgyhogy mi kettesben képviseltük Magyarországot.

[00:19:42]ép volt, jó volt.

[00:19:44]De azért nagyon jó lett volna egy csapat, tehát hogy hogy lett volna nekünk is kiért szurkolni, lett volna a versenytárs, aki jött volna a mi versenyünkre.

[00:19:56]Ezt egy picit úgy megéreztem az életműdíjátáskor, amikor ott volt az a rengeteg csodálatos versenyző Magyarország sportolóinak a krémje, hogy milyen fantasztikus érzés volt közöttük lejönni a színpadra, hogy hogy ők akkor ott voltak.

[00:20:15][zene] [zene] Olimpiai ezüstérmesek vagytok.

[00:20:26]Noha mindenki úgy gondolta, akkor a ti nyakatokba kellett volna az aranyérmet akasztani.

[00:20:35]Tudtátok már a jégrelépéskor, hogy hogy nem győzhettek?

[00:20:42]Azt hiszem, hogy egy sportoló se úgy megy fel a pályára, hogy nem győzhet.

[00:20:47]Tehát mi mi akkor és ott úgy éreztük, hogy életünk legjobbját adtuk.

[00:20:50]Annak ellenére, hogy ezt is már sokszor meséltem, hogy nagyon beteg voltam az olimpián.

[00:20:56]Ög össze voltunk zárva egy későbbi börtönbe egy nagyon pici helyre, rengeteg sportoló a nagyvilágból, és ott beindult egy ilyen valamiféle betegség, amit hát persze én is elkaptam, és ott tartott még a dopping, hogy C-vitamint sem lehetett bevenni, tehát egy kólát nem volt szabad meginni, és ott álltam, és éreztem, hogy tör ki rajtam ez a borzalom, és és nem tudtunk ellene tenni.

[00:21:30]Tehát ezzel együtt.

[00:21:30]Szóval mi úgy éreztük, hogy életünk legjobbját adtuk, legalábbis innen belülről így éreztük.

[00:21:42]A politikai felállásban mindig is benne volt, hogy ugye mi a szovjet versenyzőkkel versenyeztünk, és azért a szovjet sportdipplomácia kicsit más szinten állt, mint a magyar sportdipplomácia.

[00:21:57]Ezt el kellett tudni fogadni.

[00:21:57]Ezt korábban is éreztétek korábbi versenyeken?

[00:22:02]A miénk az egy pontozásos sport.

[00:22:02]Tehát amikor ott van hét, illetve kilenc nemzetközi bíró, akkor tulajdonképpen már amikor a bírósorsolás megtörtént, és azt láttuk, hogy hány ember jön a keleti és hány a nyugati blokból, akkor már úgy nagyjából lehetett érezni.

[00:22:23]És nagyon érdekes volt a mi helyzetünk, mert ö a keleti blokk természetesen el volt köteleződve.

[00:22:34]A nyugat viszont ugye angol angol edzőnk volt, tehát mi olyan olyan sehol se voltunk igazán.

[00:22:41]De hát aztán csak sikerült a végén.

[00:22:47]Innen szép nyerni szokták mondani.

[00:22:49]Térjünk vissza az olimpiára.

[00:22:52]Ott még az amerikai kommentátor is mikor közvetítette a díját adó ceremóniát, azt mondta, hogy hogy a ti nyakatokba kellett volna akasztani azt az aranyérmet.

[00:23:03]Igen, ezt több évvel később fedeztük fel, mert hát egy pár évig nem néztük vissza azt a bizonyos olimpiát, és nagyon megható volt látni, ahogy mutatják a dobogót, mutatják, ahogy mennek föl a zászlók, és a szovjet himnusz alatt végig minket mutatott a televízió, és akkor hangzott el ez a bizonyos mondat, hogy hölgyeim és uraim, és ez az a kettős, akinek nyernie kellett volna ott a jégená Ti éreztétek, hogy hogy jobbak voltatok?

[00:23:37][sóhajtás] Ez egy belső érzés.

[00:23:37]Ezt nem tudom másképp elmondani.

[00:23:39]Azt hiszem, hogy minden sportoló tudja azt, hogy amikor lejön a pályáról, érzi, hogy mit adott, hogy mit nyújtott.

[00:23:47]És és ezért mondom, hogy mi mind a ketten úgy éreztük, hogy életünk legjobbját az olimpián adtuk, mert a világbajnokság is jó volt, de a világbajnokság borzasztóan fegyelmezett volt, mert a világbajnokságon két héttel az olimpia után tudtuk azt, hogy hogy magunk miatt sem szabad ennyit se hibázni, mert annyira benne volt a levegőben az, hogy ezt nekünk kell megnyerni.

[00:24:14]Tehát ezt magunknak kellett bizonyítani, hogy megérdemeljük.

[00:24:19]És a világbajnokság ez egy ilyen nagyonnagyon fegyelmezett, nagyon tudatos versenyzés volt, míg az olimpián a szívünket, lelkünket is bele tudtuk adni, úgyhogy ennyivel volt az egy picit több.

[00:24:33]Keserédes beszélni az olimpiai ezüstéremről?

[00:24:39]Ez megint egy olyan dolog, hogy aki felvállalja azt, hogy egy pontozásos sporttágat választ, annak evvel számolnia kell.

[00:24:46]Pláne akkor egy ilyen szituációban, hogy a szovjet kettősökkel versenyez.

[00:24:55]Úgyhogy igen, keserédes, biztos más lett volna, vagy más lenne, de tulajdonképpen az, hogy világbajnokként hagytuk abba az amatőr pályafutásunkat, ez egy ez egy óriási dolog.

[00:25:07]És olyan körülmények közül, amit említettem, ennél többet azt hiszem egy versenyző nem kívánhat, hogy hogy egyszer nekiszóljon a magyar himnusz.

[00:25:18]Ez a két verseny ugye két és fél héttel volt az olimpia után a a dortmundi világbajnokság.

[00:25:23]Gyakran előkerül történet szintjén akár családi, akár baráti beszélgetésekben, vagy megállítanak az utcán ezzel kapcsolatban?

[00:25:33]Nem ezzel kapcsolatban, de megállítanak az utcán.

[00:25:35]Ez egy fantasztikus dolog, hogy hogy tényleg még a mai napig is érezzük az emberek szeretetét.

[00:25:39]Tehát én ezt úgy mondom, hogy Krisztikézés megy, hogy [nevetés] hogy megyek a piacra és és Siófokon is és utánam szólnak és átnyújtanak egy gyümölcsöt, hogy ez csak úgy és nekem és hogy mennyit mennyit szurkoltak, akkor ez egy fantasztikus dolog.

[00:25:56]És tényleg Bandi is mindig ezt mondja, hogy hogy talán ha nyertük volna az olimpiát, akkor akkor valahogy ez nem így lenne.

[00:26:03]De de nem tudom, és ezt így nem lehet megmondani, de tényleg csodálatos, hogy hogy mennyire és érdekes módon a fiatalok is, tehát valahogy a valahogy azt mondják, hogy hogy jaj, hallottam, hogy a nagymamám meg az anyukám meg satöbbi, és és valahogy a fiatalok is tudnak rólunk, ami egy csodálatos dolog.

[00:26:26]Én is hallottam a a szüleimtől, nagyszüleimtől is erről a történetről, és valószínűleg azért él ennyire élénken azoknak az emlékében, akik mondjuk követék a televízióban is, mert mert elképesztő igazságtalanságot érzett mindenki, és valószínűleg ez a történet ez ez azért nagyon mélynyomot hagyott a magyarságban is.

[00:26:49]Hát nekünk sem volt egyszerű az olimpia után lelkileg, testileg, fizikailag felállni.

[00:26:55]Hát ez az, hogy hát akkor volt az, hogy fogtuk egymás kezét, fogtuk anyakezét, a Zoli kezét és csináltuk és ezt csak így lehetett csinálni, tehát nem lehetett visszagondolni és és semmit se lehetett.

[00:27:08]Jött a következő verseny, amire fel kellett készülni.

[00:27:10]És ugye ez milyen érzésekkel léptek akkor a jégre?

[00:27:18]avval, amit említettem, hogy hogy magunknak kellett bizonyítani, tehát hogy soha nem gondoltunk arra, hogy hogy hibázni fogunk.

[00:27:26]Persze a mi életünkben is előfordult, hogy elestünk, meg meg nem úgy jöttek ki a dolgok, ahogy szerettük volna.

[00:27:32]De de itt kifejezetten benne volt a levegőnkben az, hogy hogy hibátlanul és tökéletesen.

[00:27:44]A szezon elején már biztosak voltak abban, hogy befejezik a a pályafutásukat.

[00:27:49]Igen, úgy indultunk neki az utolsó évnek.

[00:27:52]Ö azt hiszem, minden sportoló életében eljön az a pont, amikor úgy érzi, hogy hogy már annyit adott, hogy hogy jön egy élet, hogy hogy másnak is helyet kell hagyni.

[00:28:08][horkantás] Életem legnehezebb két éve volt az, amikor amikor az olimpiára készültünk és a fogorvostudományi egyetemre jártam egyszerre.

[00:28:15]Nem is tudom, hogy éltem túl.

[00:28:20]Tehát az egy nagyon-nagyon nagy kihívás, és és hát mind a ketten úgy éreztük, hogy hogy lesz, ami lesz, ez lesz az utolsó szezon.

[00:28:28]Úgyhogy nem is gondolkodtunk abban, hogy hogy mi mi lesz, ha így sikerül, vagy ha úgy sikerül.

[00:28:35]Mi eleve mondtuk, hogy ez az utolsó év.

[00:28:40]Ezt követően is ezért maradtak a jégen, és Andrással ketten maradtak a jégen, ugyanis Amerikában és Kanadában túnéztak jégrevűben.

[00:28:48]Milyen volt ez az időszak?

[00:28:52]Egy nagyon érdekes élet tulajdonképpen.

[00:28:55]Amikor megnyertük a világbajnokságot, akkor az összes létező jégrevűtől kaptunk ajánlatot, és azért választottuk ezt az amerikai jégrevűt, mert úgy voltunk vele, hogy itt Európában azért ha minden igaz, akkor ezért el tudunk jutni ide-oda amoda.

[00:29:12]Mi rengeteget utaztunk, de nagyon keveset láttunk, mert mert mindenhova megérkeztünk, versenyeztünk, befejeztünk, hazamentünk, úgyhogy úgy gondoltuk, hogy ez egy nagyszerű lehetőség lesz arra, hogy keresztbe kasul végigjárjuk Amerikát és Kanadát.

[00:29:30]És így is történt.

[00:29:33]És egy nagyon érdekes, fegyelmezett élet, mert mert 1213 előadásunk is volt hetente, ami hát úgy nézett ki, hogy a hétvégén csütörtökön kettő, pénteken kettő, szombaton három, vasárnap kettő.

[00:29:49]Úgyhogy úgyhogy elég megterhelő volt, de azt is nagyon élveztük, mert mi mindig nagyon szerettünk a közönségnek korcsolyázni.

[00:29:58]És akkor hétfőn mentünk át a következő városba.

[00:30:02]Általában minket előre küldtek, és mi csináltuk a promóciót, a a bemutatását a a Revűnek, és akkor kedden este nyitottunk.

[00:30:13]Ha jól értem, akkor itt nem is volt szabadnapjuk.

[00:30:15]Hát sok nem nagyon szabadnapotok.

[00:30:17][nevetés] so fegyelmezett életet kívánt, de azért mindig úgy csináltuk, hogy béreltünk egy autót, és akkor igyekeztünk napközben egy kicsit ide-oda elmenni, megnézni a környéket, tehát kihasználtuk azt, hogy hogy ott lehetünk.

[00:30:33]Milyen volt az élet egyébként egy ilyen jégrevűnek a részeseként?

[00:30:39]Mondom, egy nagyon érdekes világ.

[00:30:44]Nemhogy csak egy nagyon-nagyon nagy vonalú csodálatos kiállítású revű volt.

[00:30:50]Több mint 2 millió dolláros volt csak a kosztümtára a revűnek.

[00:30:56]Fantasztikus belépő ruháink voltak.

[00:30:59]Nekünk volt egy Vígözvegy egy 20 perces Vígözvegy kép, amiben a közepén felléptünk.

[00:31:05]Volt természetesen egy magyar csárdásunk, és hát mindenhez gyönyörű kosztümök.

[00:31:13]ekkora kalap.

[00:31:13]3 mrel jött utánam a kabátom, amibe bevonultam, aztán levettem a Vígözve egy nagy belépőjénél, úgyhogy szép volt, jó volt.

[00:31:22]És nemhogy csak egy csodálatos kiállítás volt, hanem nagyon-nagyon jó minőségű korcsolyázók voltak.

[00:31:32]Ühüm.

[00:31:32]Tehát akkor vette át a fiatal feld az édesapjától a revünk szervezését, és ő úgy gondolta, hogy hogy minden legyen tökéletes.

[00:31:44]Úgyhogy tényleg ilyen első osztályúcsolyázok voltak a a sorokban is, és tényleg nagyon jó volt, és egy nagyon jól összeszokott kisársaság lett a végére.

[00:31:55]Egy évre terveztetek, mégis maradtatok.

[00:31:59]Így van.

[00:31:59]Az első évben a keleti partot jártuk végig, és nagyon élveztük.

[00:32:01]És akkor akkor úgy döntöttünk, hogy annak ellenére, hogy egy évet terveztünk, akkor akkor menjünk még egy évet, és akkor mentünk át a nyugati oldalra, és azt is végigjártuk, ami egy tényleg egy gyönyörű élmény volt.

[00:32:19]Ezt követően pedig maradtál Amerikában.

[00:32:22]Milyen lehetőséget kaptál?

[00:32:25]Egy picit hazajöttünk, illetve, [sóhajtás] hogy mondjam, természetesen hazajöttünk.

[00:32:31]Bandi elkezdett dolgozni, megnyitotta az antikkereskedését, én elkezdtem tanítani, és akkor két főiskolára jártam egyszerre, kértem külön engedélyt erre, és utána jött a meghívás a bostoni klubtól, hogy legyek a vezetőedzőjük.

[00:32:48]És akkor mentem ki 84-ben, akkor kezdtem ott dolgozni, és vittem magammal a magyar gyerekeimet.

[00:32:58]Négy generációs pedagógus családból jössz.

[00:33:01]Ez lehet a motorja annak, hogy szeretsz tanítani is?

[00:33:04]Nagyon szeretek tanítani.

[00:33:04][nevetés] Nekem ez egy csodálatos élmény, amikor meglátom a gyerekek szemében.

[00:33:09]Az arcod is felvidul, akkor meglátom a gyerekek szemében a csillagást, hogy megértették, felfogták, hogy mit szeretnék tőlük, és és nagyon szerettem.

[00:33:21]alakítani a kis egyéniségüket.

[00:33:25]Más világ volt még akkor, tehát akkor még lehetett tanítani, most már borzasztó lenne.

[00:33:31]Vannak, mert nagyon megcsonyult a világ.

[00:33:34]Vannak olyan kollégáim, akik mesélik, hogy így hátrateszik a kezüket, hogy véletlenül se.

[00:33:42]Borzasztó ez a a mostani világban, hogy meg kell kérdezni a tanítványt, hogy hozzád érhetek.

[00:33:50]Ez rettenetes.

[00:33:50]Tehát így nem lehet tanítani.

[00:33:52]Pláne a mi szakmánkban, amikor sokszor kézzel, lábbal az állammal, a mindenemmel fogtam és raktam a helyére, hogy megérezze, hogy mit, hogy kell csinálni.

[00:34:03]Úgyhogy úgyhogy én nagyon jókor voltam ilyen szempontból is jó helyen, mert még tudtam tanítani, és nagyon szerettem, és és nagyon jóban vagyok a a gyerekeimmel azóta is, hála Istennek.

[00:34:15]Milyen különbséget véltél felfedezni akkor Amerika és mondjuk Magyarország között?

[00:34:19]Ha a tanítást nézzük, Amerikában már beindult az a folyamat, hogy a gyerekek irányítottak.

[00:34:28]Tehát volt például egy nagyon szomorú eset, amikor egy nagyon-nagyon tehetséges testvérpárral dolgoztam Bostonban.

[00:34:35]végig végigdolgoztuk és készültük az egész szezont, és egy héttel az amerikai bajnokságra való indulás előtt felhívtak hajnalban, mindig reggel 5-től és 10-ig volt az én jégidőm, hogy ők akkor most abbahagyják a korcsolyázást.

[00:34:53]Mondom most, mert miért?

[00:34:57]Mertogy ők nagyon izgulnak és nincs kedvük.

[00:34:59]És ezt a szülők hagyták és végignézték, és egy és egy nagyon-nagyon tehetséges tényleg azt hiszem, hogy megnyerték volna a junior bajnokságot, abba hagyták az utolsó pillanatba, merthogy izgulnak.

[00:35:12]Tehát ott már érezhető volt ez a ez a változás, de ez aztán bekúszott Magyarországra is.

[00:35:22]Hát nem, de a te tapasztalatod alapján ebbe inkább nem.

[00:35:26][nevetés] Na, szóval voltak nagyon szép élményeim, és rengeteg nemzetközi bajnokot tanítottam.

[00:35:37]A francia barátnőmmel közösen olimpiai bajnokot neveltünk, világbajnokot neveltünk, úgyhogy nagyon sok jó élményem volt a tanításban is.

[00:35:47]Hogy látod most az utánpótlás helyzetét?

[00:35:52]Nehéz.

[00:35:54]Most is a jégidővel van a nagy küzdelem, azt hiszem, mert nálunk ugyan kis stadion, meg egy millenáris, és jött a nyakunkba az áldás, de legalább volt, amikor volt.

[00:36:06]Most sajnos nagyon-nagyon drága a jégidő, nagyon nehéz hozzájutni, nagyon nehéz avval gazdálkodni, ami van, pedig sokkal több van, már azért van több fedett pálya Magyarországon, tehát van lehetőség.

[00:36:21]De de a mi sportunkban sajnos nagyon fontos az, hogy hogy legyen tér és legyen jég a gyerekek alatt.

[00:36:33]Tehát nagyon nehéz úgy készülni, hogy egy táncos pár nap mondjuk, hogy egy egy-két egyénizővel kell egy jégen lenni, és az egyénizők ugranak, a táncosok meg ketten vannak.

[00:36:47]Szóval ez így nehéz, és elvonja a figyelmet.

[00:36:49]Tehát nem olyan ideálisak a a lehetőségek.

[00:36:54]Én nagyon szeretném azt látni, hogy nagyobb utánpótlás, nevelés bázis lenne, hogy hogy magyar edző továbbképzés nagyobb méreteket öltsön.

[00:37:07]Tehát én én szeretném látni, hogy fejlődjön a jégtánc itthon egy picit gyorsabb ütemben, és hogy és hogy több magyar gyerek legyen a jégen.

[00:37:19]A körülmények viszonttagságosak voltak, amikor ti gyerekek voltatok, mégis vitt előre benneteket a a kitartásotok.

[00:37:27]Manapság azonban a gyerekek hamar feladják azt, amit elkezdenek, azt a sportágat, keresnek egy másikat, könnyen cserélhetővé válik gyakorlatilag minden.

[00:37:37]Mit tennél azoknak a gyerekeknek a kis batyujában, vagy mit tanácsolnál nekik, akik mondjuk elkezdik a jégtáncot, de még nem biztosak abban, hogy folytassák, vagy vagy mi is, mi is legyen ezzel végül?

[00:37:48]Ez is egy sok összetevős kérdés.

[00:37:48]Ugye [sóhajtás] a mai világban annyira felgyorsult az élet, hogy a fiatalok hozzá vannak szokva ahhoz, hogy itt csinálnak és minden tegnap előtt megtörtént.

[00:38:02]Ez nagyon nehéz akkor, amikor a mi szakágunkban 10 plusz év kell ahhoz, hogy eljussanak technikailag oda, hogy egy világversenyen tényleg nívósan tudjanak részt venni.

[00:38:16]Nagyon nehéz a 18 éves kor környéke, amikor ha ha szerettek is, vagy el is jutottak odáig, és akár magyar bajnokok is lettek, de eljön egy pont, amikor választani kell a sport és a tanulás között, mert mert egy fenékkel két lovat nagyon nehéz.

[00:38:36]Úgyhogy ez is egy ilyen nagy [sóhajtás] váltás időszak, de én úgy vagyok vele, hogy aki aki érzi magában azt, hogy ő ezt nagyon szeretné, és sportolni csak most lehet, tanulni egy picit később is lehet, aki ezt érzi, az marad, aki nem érzi, az nem marad.

[00:38:55]És erre nem nagyon tudok mit mondani, mert ez egy belső késztetés kell, hogy legyen.

[00:39:00]Tehát ezt nem lehet se rábeszélésből, se odatlással ezt nem lehet csinálni.

[00:39:07]Tehát ezt olyan szinten kell szeretni és akarni az egyéneknek, ami aztán eldönti náluk, hogy mit válasszanak.

[00:39:20]A sportdipomáciában is szerepet vállaltál, a Magyar Olimpiai bizottság tagja is voltál.

[00:39:23]Miért?

[00:39:26]Ez egy óriási megtiszteltetés volt, amikor amikor meghívtak és szolgálhattam így is a magyar sportot, és a nemzetközi korcsolyázó szövetségben is dolgoztam, és igyekeztem, amit csak tudtam, a magyar sport érdekében megtenni.

[00:39:45]Szép dolog, és egy egy nagyon szép kihívás.

[00:39:48]És Bandival mind a ketten az egyedüli jégtánc világbajnok kettős vagyunk.

[00:39:54]Mind a ketten a jégen maradtunk egész életünkben, vagy így vagy úgy.

[00:39:59]Ilyen-olyan formában szolgáltuk a sportot, és ez gyönyörű életpálya volt.

[00:40:04]Még egy rövid visszautalás az olimpiai ezüstéremre.

[00:40:07]Ott egy matematikusnak a keze is benne volt, ugye a pontozáság miatt, hogy hogy is jöjjön ki a végén, hogy hogy tiétek legyen az ezüstérem.

[00:40:17]Később, vele is együtt dolgoztál.

[00:40:20]Igen, igen, vele is együtt dolgoztam.

[00:40:24]már a sportdiplomácia kapcsolat.

[00:40:25]Igen, hát ez egy ez egy olyan szituáció volt, hogy a Nemzetközi korcsázó szövetségben dolgoztunk együtt.

[00:40:31]Ő volt a a Műkorcsolya Szakbizottság vezetője, és később az elnökhelyettes.

[00:40:40]Én pedig voltam a sportigazgató.

[00:40:40]Hát nagyon jó munkaapcsolatunk volt, és soha egyikünk se természetesen nem utalt vissza a az előző életre.

[00:40:47]Ö, így hozta az élet.

[00:40:54]Nem kért bocsánatot.

[00:40:56]Soha.

[00:40:56]Neki neki akkor az volt a dolga, neki az volt a dolga, hogy a szovjet gyerekek érdekeit képviselje, és ő ezt megtette.

[00:41:07]Hogy tudtál vele jó munkakapcsolatot is kialakítani egyáltalán?

[00:41:10]Em emberi kapcsolatot feltételezem, hogy nem akartam.

[00:41:15]Nem, nem, nem igazán jártunk össze, de egy, egy nagyszerű szakember, jó vezető.

[00:41:21]dolgoztunk.

[00:41:24]Hogyan telnek most a napjaid?

[00:41:29]Sportigazgatóként mentem nyugdíjba.

[00:41:32]Nagyon szeretem a sportot, követem amennyire lehet, de sok kapcsolatom már nincs a jéggel.

[00:41:39]Úgyhogy élem a nyugdíjasok boldog és nagyon sűrű életét, mert ugye természetesen velem is az történik, ami mindenkivel, hogy most sincs semmire időm.

[00:41:50][nevetés] Mivel kapcsolódsz ki, vagy mivel töltöd a szabadidődet?

[00:41:56]Párommal együtt nagyon szeretünk jönni menni, nagyon szeretünk utazni, és most már tényleg úgy utazunk, hogy odamegyünk és meg is nézzük.

[00:42:04]Úgyhogy amikor csak tehetjük, elmegyünk egy kicsit világgá.

[00:42:09]Egyébként meg a Balaton és Budapest között ingázunk.

[00:42:13]A sport azért maradt az életedben, tehát hogy sportolsz valamit a hétköznapokban?

[00:42:19]Nagyapáttól megtanultam, hogy a mozgás az élet, úgyhogy igen, igyekszem karban tartani magam, meg muszáj is, mert mert ennyi használat után azért valahol mindig fáj, és azt azt pedig mozgatni kell.

[00:42:35]Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat.

[00:42:37]Köszönöm szépen, hogy itt voltál.

[00:42:40]Önöknek pedig köszönöm a figyelmet.

[00:42:40]Szép estét, viszontlátásra.

[00:42:45]เฮ [zene]