Magyar Hang 50:52

Babarczy Eszter: Apám a családjában és a színházban is bántalmazó volt

családon belüli erőszaktraumaidősek védelmementális egészséginterjúközélet
Irányultság: KonzervatívKötődés: Független
Babarczy Eszter: Apám a családjában és a színházban is bántalmazó volt
tl;dr
  • Babarczy Eszter két évig ápolta súlyosan beteg, bántalmazó apját, miközben egyetemista fiát is támogatta – a szendvicsgeneráció tipikus, rendkívül megterhelő helyzetét élte át.
  • Apja, Babarczy László Kossuth-díjas rendező agresszív megnyilvánulásait utólag teljesen kitörölte emlékezetéből, ami ellehetetlenítette a sérelmek feldolgozását és a katartikus elengedést.
  • A könyv megírásának célja az életvégi ápolás tabutémájának felszínre hozása volt, rávilágítva arra, hogy a testi ellátás megalázó folyamataiban a méltóságot az emberséges bánásmód adja meg.
  • A színházi világban is gyakori bántalmazás kapcsán úgy véli, ha a minőséghajhász alkotókat tiszteletre és empátiára szocializálták volna, megtalálhatták volna az egyensúlyt a művészi szigor és az emberi méltóság között.
  • Gyermekkorában „tehetséges szörnyetegként” kezelték, apja helytartójaként a családi dinamikában, ahol az anya depresszióval küzdött, és a bántalmazás mindennapos volt.
  • Az írás számára a trauma-feldolgozás eszköze: a zsigeri élmények mondatokká formálása lehetővé teszi a lezárást, és olvasók sokaságának hozott katartikus felismerést, hogy nincsenek egyedül szégyenükkel.
  • „A segítő épül általa. […] én épültem általa, és én gazdagodtam általa egy szeretetkapcsolattal.” – Babarczy Eszter a segítés filozófiájáról, mely szerint a másik kezének megfogása a segítőt is gyógyítja.

  • A kormányváltás utáni társadalmi bosszúvággyal szemben a „radikális kedvesség forradalmát” hirdeti, mert a gyűlöletkultúra mindenkit mérgez, és a mindennapi viselkedéskultúra megváltoztatása a célja.
  • „Megér sérülékenynek lenni, mert a kapcsolódás ára, a másik emberhez való kapcsolódás ára az a sérülékenység.” – Tudatosan vállalja a kitárulkozás kockázatát, mert a minőségi emberi kapcsolat mindennél fontosabb.

  • Spirituális élményét unitárius gyülekezetben találta meg, ami bizalmat ad mások iránt, és egy olyan szellemi dimenziót nyitott, ami a világ rejtélyességéhez és szépségéhez kapcsolódik.
Részletes összefoglaló megjelenítése

Az ápolás terhe és a szendvicsgeneráció helyzete

Babarczy Eszter személyes tapasztalatként élte meg a szendvicsgeneráció létét: egyszerre kellett támogatnia egyetemista fiát, aki Angliában tanult – ami komoly anyagi elköteleződést jelentett –, és közben súlyosan megbetegedett édesapját, aki napi szintű ápolásra szorult. Bár az ő esetében „csak” két évig tartott ez az időszak a halál előtt, rendkívül megterhelőnek élte meg, és mély együttérzéssel gondol azokra, akik akár 10-15 évig ápolják hozzátartozójukat.

Az ápolási folyamatot tovább nehezítette, hogy édesapjával, Babarczy Lászlóval való kapcsolata „finoman nem volt sima és szeretetteli”, hanem bántalmazással és konfliktusokkal terhelt volt. Eszter volt a „kijelölt lány”, az örökös, akinek tovább kellett volna vinnie a Babarczy-történetet, de a sok bántalmazás miatt érzelmileg nem tudott úgy jelen lenni az ápolásban, ahogy szerette volna.

„Egyfajta lefagyott, mint aki egy lefagyott tó felszíne alatt van, és egy icipicike lyukon vesz csak levegőt, olyan állapotban voltam, tulajdonképpen még szavaim se voltak” – Babarczy Eszter *

A kommunikációképtelenség különösen megnehezítette ezt az időszakot. Eszter szerint könnyebb lett volna úgy ápolni az apját, ha meg tudják beszélni, katartikusan megélik és elengedik a fájdalmakat. Amikor azonban megpróbálta jelezni apjának, hogy „nem voltál mindig annyira jó fej”, az apa visszakérdezett: „tényleg?”. Babarczy László ugyanis sajátos módon kitörölte emlékezetéből az agresszív megnyilvánulásait.

Babarczy László személyisége és a bántalmazás mintázata

Babarczy László Kossuth-díjas rendező, a Kaposvári színházi élet meghatározó alakja volt. Eszter szerint apjának az a sajátos tulajdonsága volt – amit nemcsak vele szemben, hanem szakmailag is gyakorolt –, hogy amikor agresszív volt, akkor nagyon agresszív volt, de utána teljesen elfelejtette, kitörölte az emléket magából.

A könyvben is megírt, mások által is megerősített történet szerint a 70. születésnapjára Kaposváron szervezett ünnepségen egykori munkatársai egy nagy kulcscsomót ajándékoztak neki. Amikor megkérdezte, mi ez, azt a választ kapta:

„Hát tudod, Laci, hozzánk vágtad mindig a kulcscsomódat, mikor nem azt csináltuk a színpadon, amit te akartál.” *

Babarczy László erre azt felelte, hogy nem emlékszik rá – kitörölte. Ugyanígy törölte ki azt is, hogy a lányát kidobta a lakásból, vagy hogy megütötte. Az agresszióval együtt ezeket a dolgokat egyszerűen kiengedte magából, nem próbálta meg kezelni, és aztán elfelejtette.

Bántalmazás a színházi világban – párhuzamok és tanulságok

A könyv megjelenése után Eszter olyan kritikát is kapott, hogy „ezt nem szabad megírni”. Az eltelt egy évben azonban annyi hasonló történet került felszínre a szakmában, hogy szerinte ma már azok is tudnak kapcsolódni a történethez, akik korábban a szőnyeg alá söpörték volna a témát. A bántalmazás lehetett verbális – mint Eszenyi Enikő esetében –, de Babarczy László fizikailag is nekiment embereknek.

Eszter beszélt olyanokkal, akiket az apja fizikailag bántalmazott. Érdekes módon nem mindenki emlékszik rá haraggal. Ő maga is gyengédséggel vegyes haraggal emlékszik apjára, mert lehetett benne tisztelni azt, hogy számára a minőség volt az első.

A minőség és a bántalmazás viszonyáról Eszter ambivalensen gondolkodik. Egyrészt úgy véli, hogy akinek nem fontos a minőség, az nem is teremt minőséget, és minőség nélkül a kultúránk szegényebb lenne. Másrészt azonban úgy látja:

„Ha ezeket az embereket úgy szocializálták volna már a főiskolán, hogy tisztelettel kell bánni a másik emberrel, a másik ember méltósága mindig fontosabb, mint az, hogy te mit akarsz látni a színpadon, akkor lehet, hogy jobban megtalálták volna az egyensúlyt.” *

Szülei generációjának „annyira nulla volt a mentális készsége, érzékenysége”, hogy sem önmagukra, sem kapcsolódásaikra, sem arra nem tudtak reflektálni, hogy egy másik emberben mi zajlik, mi megengedhető és mi nem. Eszenyi Enikővel kapcsolatban is úgy véli: őt is egyféle módon szocializálták, aztán a világ megváltozott, és a világ megfogalmazta, hogy ami történt, az nem elfogadható. Eszenyi valószínűleg a kezdet kezdetén azt gondolta, hogy jót akart, minőségi színházat akart csinálni, és nem volt rálátása arra, hogy valójában mit csinál – ugyanúgy, ahogy az apjának sem volt rálátása a saját viselkedésére.

Családi dinamika és a gyermekkor traumái

Eszter gyermekkorában egy sajátos családi dinamika alakult ki. Édesanyja is depressziós volt, hétéves korában öngyilkosságot is megkísérelt, és élete végéig küzdött ezzel. A családban Eszter volt „a tettes, a szörnyeteg”, mert ő volt az apja gyereke, míg húga az anyjáé. Az apa súlyosan bántalmazta az anyát, fizikailag is, és Eszter lett az apa „helytartója” a családban.

„Én tulajdonképpen azt kaptam otthon kis gyerekkoromtól kezdve, hogy én vagyok a tehetséges szörnyeteg.” *

A két nagyanya – akik korábban barátnők voltak, és rajtuk keresztül ismerkedtek meg a szülők – döntötte el ezt a felosztást. Amikor a szülők összeszerelmesedtek (nagyon fiatalon, 16-17 évesen), a barátság megszakadt, nem fért bele a féltékenység.

Az apai ágon volt egy mítosz, hogy a gyermeknek tökéletesnek, zseninek kell lennie. Ezt a szerepet Eszter kapta mint elsőszülött. Anyja pedig mindig úgy érezte, hogy ő „Vajda Misu huga volt, aztán Babarczy Laci felesége lett, aztán Babarczy Eszter anyja” – Eszter szerint ez teljesen beteg öndefiníció volt. Az anya úgy tekintett rá, mint potenciális bántalmazóra.

Eszter ennek ellenére rendkívül sikeres volt: sok versenyt nyert, filmszerepe is volt, minden területen teljesített – de soha nem volt elég. Apját soha nem érdekelte. OKTV-nyertes dolgozatára azt mondta, hogy „én ezt nem olvasom el, mert unalmas”. Amikor Eszter a kezébe adta Sylvia Plath Üvegbúra című kötetét, hogy megértse a depresszió mibenlétét, azt sem olvasta el, és azt mondta rá: „egy nyálas szar”.

A könyv megírásának motivációi és hatása

Babarczy Eszter „Apám meghalt” című könyve tavaly jelent meg. A megírásának egyik oka az volt, hogy rákos volt, és amikor szembesült a kérdéssel, hogy mit szeretne, ha él még egy évet, rájött, hogy a fiával már nincs tennivalója (ő biokémikus kutató a Stanford Egyetemen), de az apjával való történetével még van.

A könyvet tabudöntögetési szándékkal írta. Úgy érezte, hogy az utolsó életszakaszról egyáltalán nincs szó – eldugjuk. Aki megteheti anyagilag, az erdélyi néniket alkalmaz, vagy drága idősotthonba fizeti be a hozzátartozóját, és nem vesz részt a folyamatban. De a többség, a középosztálybeliek és az alatt élők ezt nem tudják menedzselni, nekik kell szembenézniük ezekkel a gyakran érzelmileg terhelt kapcsolatokkal az élet végén.

„Erről az életvégi utazásról egyáltalán nincs szó. Tehát én nem annyira a saját sérelmeimet akartam megírni, hanem ezt a traumatikus felfedezést, hogy úristen, van egy történet, amiről az ember tudja, hogy hol végződik a halálban, de nem tudja, hogy meddig fog tartani.” *

Eszter szerint a meghalás egy nagyon méltatlan, megalázó folyamat, de gyengédséggel és szeretettel ezen is lehet segíteni. A megalázó részletekhez az ember hozzászokik – a testi ellátás feladatait megtanulja. Ezeket a feladatokat minden ápolónő és szociális munkás ismeri, de mi, kívülállók, nem tudjuk, milyen fontosak – egészen addig, amíg nem kell ápolnunk. Addig lenézzük ezeket a csodálatos embereket, akik a testi integritáshoz és méltósághoz nélkülözhetetlen feladatokat végeznek, mint a fürdetés vagy a tisztába tétel.

Eszter hálás, hogy nem volt teljesen egyedül az utolsó szakaszban: volt ápolónő, aki napközben járt kötözni. Látta, hogy amikor egy olyan ápolónő van, aki emberként tekint az apjára, az mennyit számít – tulajdonképpen a méltóság és a méltóság hiánya közti különbséget jelenti egy ember életének a végén.

A könyv megírása felszabadító volt számára. Az írás távolít: amikor az ember mondatokká formálja a primér, zsigeri érzelmi élményeket, akkor kiteszi maga elé, és azt tudja mondani: „ez volt, ez nem van, ez volt, ez már nem az én mostani traumám, hanem ez valami, amivel elbántam”. A könyv után nagyon sok levelet kapott, amelyekben az olvasók arról számoltak be, milyen katartikus és felszabadító volt, hogy valaki erről tud beszélni – mert aki nem tud, az azt hiszi, egyedül van a szégyenével.

Saját mentális küzdelmek és a trauma feldolgozása

Eszter életét súlyos traumák kísérték: depresszió, bántalmazás, önbántás, válás, nemi erőszak, öngyilkossági kísérletek. Most, 50 felett sokkal jobb viszonyba került önmagával, a belső viharok elcsitultak.

„Azt gondolom különben, hogy mindenkinek az élete tele van traumával. Tehát az enyémet azért lehet tudni, mert én megírtam azt is, mikor megerőszakoltak, meg azt is, amikor meg akartam ölni magam, meg azt is, amikor bántalmaztak – mert nekem ez a megküzdési módom, hogy megfogalmazom.” *

Unoka Zsolt pszichiáter, pszichoterapeuta – egykori évfolyamtársa a filozófia szakon – beszél arról, hogy egy traumaérzékeny társadalomban kellene élnünk, amitől most nagyon messze vagyunk. A traumaérzékenység nem ott kezdődik, hogy orvosilag kezeljük az embereket, hanem hogy az óvodában, iskolában, munkahelyen, idősotthonban, államigazgatási helyszíneken emberként bánunk a másikkal. Ebben a tanulási folyamatban van szerepe annak, hogy valaki kiírja magából a traumáit – és annak is, hogy aki nem írja ki, az is tudjon róluk beszélni.

A segítés filozófiája és a mélyszegénységben élő család támogatása

Eszter életművét végigkíséri a segítés motívuma. 25 évig csinált sorstársi lelki segélyt (Búra néven), és alapvető filozófiája lett, hogy amikor rosszul van az ember, akkor is képes megfogni a másik kezét, aki még rosszabbul van – és ez pozitív energiákat indít el, amitől a segítő épül.

„A segítő épül általa. Tehát az is jó, persze, hogy ennek a mélyszegénységben élő családnak nem vitte el a bank a házát, mert kifizettem helyettük a tartozásukat, de én épültem általa, és én gazdagodtam általa egy szeretetkapcsolattal.” *

Egy 20 éves történetről van szó: egy roma családról, sok gyerekkel, ma már unokákkal. Eszter eleinte középosztálybeli elvárásokkal közelített feléjük (számolgass, fizesd be a biztosítást, ne költs hülyeségekre, ne lógj az iskolából, ne szülj gyereket korán), de megtanulta, hogy ezek az ő elvárásai, az ő „csomolungmája” – az ő életük másról szól. Amikor nem látsz magad előtt utakat, csak a mai napot, egészen máshogy kezdesz el működni.

Ritók Nóra Nyomor Széle blogján keresztül ismerkedett meg a családdal, és sokat tanult arról, hogyan gondolkodnak a generációs szegénységben élő emberek. Eszter nem érezte, hogy visszaéltek volna a segítségével – inkább azt, hogy nem tudtak vele jól élni. Az ő szempontjából kudarctörténetnek tűnhet, de a család szempontjából nem feltétlenül az: megmaradt a házuk, nem omlott össze a tető, lett fürdőszoba, kifizették a vízdíjtartozást. A maguk környezetében elérhető célokat próbálták meg elérni, és sokat el is értek.

A hit és a spiritualitás szerepe

Eszter alapvetően spirituális alkat, de ateista családban nőtt fel. Sokáig csak a művészeten keresztül találkozott a hittel – művészettörténet szakon végzett először, aztán filozófia szakon. Annak ellenére, hogy édesanyja zsidó származású, mindig a kereszténység felé kapcsolódott. Amikor a fia két éves volt, elmentek Erdélybe, és unitáriusnak kereszteltették. Utólag úgy látja, akkor magát is meg kellett volna kereszteltetnie, de még nem tudott szembenézni a saját hitigényével.

Harminc évvel később elment egy unitárius gyülekezetbe, és a gyülekezeti életen keresztül nagyon erős spirituális dimenzióval gyarapodott az élete. Nem hisz egy gondoskodó Istenben, aki megold valamit helyette, hanem egy szellemi dimenzióban gondolkodik, ami a világ rejtélyességével és szépségével kapcsolatos.

„Ha azt kérdezed, hogy hiszek-e Istenben, valószínűleg azt mondanám, hogy hagyományos értelemben nem, de van egy nagyon erős Isten-élményem.” *

A hitigénye mindig is megvolt – már hatévesen arról beszélgetett a szüleivel, hogy szerinte van Isten, ők pedig leoltották, hogy nincs és kész. A hitélmény bizalmat ad neki más emberek iránt, és azt a lehetőséget, hogy emberek Isten nevében összegyűlnek és kedvesek egymással.

Politikai és társadalmi közérzet, a kedvesség forradalma

A beszélgetés 2026. július 8-án készült, nem sokkal a kormányváltás után. Eszter a kormányváltásnak nagyon örült, de jelenleg „erős vérszomjat” érez a társadalomban – az emberek vért akarnak látni, és ettől nagyon szenved. Tőle idegen a bosszúvágy, az irigység, a sértődöttség – ezeket nem kultiválja, mert úgy érzi, roncsolják őt.

„Most még ott tart a kormányváltás után az új politikai elit, hogy visszafelé mutogat, mert még nem értünk el oda, ahol azt tudjuk mondani, hogy a mi világunk erről szól. Most meg ott tartunk, ahol azt mondjuk, hogy az ő világuk arról szólt, és most azért megbüntetjük őket.” *

Eszternek van türelme embertársai és a kormány iránt is, de ha egy év múlva is ez megy, akkor meg fog szólalni, mert az mérgező. Jelenleg nem ír sokat politikai témákban, mert úgy érzi, a hangja nagyon magányos lenne – ha azt írná, hogy nincs benne bosszúvágy, neki esnének az emberek, és az fájdalmas.

A kedvesség programja egy kiállításmegnyitón indult a Ludwig Múzeumban, ahol arról beszélt, hogy „a kedvesség forradalmára lenne szükség, meg a radikális kedvességre, mert belehalunk ebbe a gyűlöletbe, ami ömlik mindenhonnan”. Az emberek elsírták magukat a megnyitón – ilyen nem szokott történni. A teremőr néni is elkérte a szöveget, és ekkor értette meg, hogy itt van valami, amivel dolga van.

A gyülekezetben megélt kedvesség és a magyar politikában tapasztalt gyűlölködés kultúrája között óriási szakadékot érzékelt, ami mindannyiunkat fenyeget és szenvedést okoz. A mindennapi viselkedéskultúra megváltoztatása a célja: hogy tudjunk egymásra figyelemmel lenni, tisztelettel lenni, hogy a másik úgy érezze, meghallgatják a történetét, szempontjait.

A sérülékenység vállalása és a párbeszéd kultúrája

Eszter tudatában van annak, hogy a kedves embereket gyakran ledominálják és kihasználják – ezt sokan meg is fogalmazzák neki, és az egyetemi szakszervezetben is volt ebből konfliktusa. Mégis radikális álláspontot képvisel:

„Megér sérülékenynek lenni, mert a kapcsolódás ára, a másik emberhez való kapcsolódás ára az a sérülékenység. Az, hogy én hajlandó vagyok magamat kitárni, és ez azt jelenti, hogy felületet kínálok arra, hogy bántsanak.” *

Alapvetően hosszú távon, életfilozófiai szinten nem éri meg elzárkózni – inkább kitárulkozni éri meg, még akkor is, ha néha ledominálják. A minőségi emberi kapcsolat mindent ver, ezért érdemes élni.

A Facebookon minden kommentre válaszol, senkit nem töröl, senkit nem tilt le – ez filozófiai alapállás nála. Célja, hogy az ellenségesen induló találkozást kooperatív találkozássá fordítsa, és ebben vannak sikerélményei is. Volt, hogy valaki beszólogatott, ő elkezdett érvelni, megérteni az álláspontját, és bár nem feltétlenül értettek egyet a végén, de kialakult egy kulturált keret. A kedvesség gondolatával a legfontosabb számára, hogy a mindennapi viselkedéskultúránk megváltozzék.

⚠️ Értelmezhetetlen vagy bizonytalan szakaszok
  • „Sebsizent királyba Erdélybe” – az átiratban szereplő alak valószínűleg egy erdélyi település nevének torzult változata, ahol unitárius templom található. A pontos településnév a kontextusból nem rekonstruálható egyértelműen.
Teljes átirat megjelenítése

[00:00:00]Amikor a 70.

[00:00:00]születésnapjára szerveztünk egy bulit Kaposváron a színházban, akkor kapott egy nagy kulcsomót ajándékba az ott összegyűlt egykori munkatársaitól, és akkor nézte, hogy mi ez, és mondták neki, hogy hát tudod, Laci, hozzánk vágtad mindig a kulcsom módat, mikor nem azt csináltuk a színpadon, amit te akartál.

[00:00:26]Mire azt mondta, hogy én nem emlékezett rá, kitörölte, mint ahogy azt is kitörölte, hogy engem kidobott a lakásból, vagy hogy megütött.

[00:00:39]Jelentkezik a szendvics generáció a magyar hang podcastje.

[00:00:40]A mai vendégem Babarci Eszter, eszmetörténész, esszista filozófus, író, egyetemi oktató és a magyar értelmiségi élet egyik megkerülhetetlen alakja.

[00:00:53]Nagyon vártam ezt a találkozást.

[00:00:56]Szia Eszter!

[00:00:57]Szia Kidit!

[00:00:57]Köszönöm szépen a meghívást.

[00:00:59]Én köszönöm.

[00:00:59]Szendvics generáció a podcastünk eredeti témája és címe.

[00:01:02]Azt gondolom, hogy te is voltál ebben a helyzetben, mint a szendvics generáció, hogy még a gyerekedet terelgetni, de már az édesapádat ápolni.

[00:01:16]Igen, ez egy ez egy nagyon nagy teher, amiről sajnos kevés szó van.

[00:01:18]Azért is nagyon jó, hogy volt ez a vagy van ez a podcast.

[00:01:24]Nekem a gyerekem már egyetemista volt.

[00:01:26]Ennyiben egy kicsit könnyebb dolgom volt.

[00:01:28]De hát Angliában volt egyetemista, ami anyagilag nyilván egy elköteleződés volt részemről, amikor édesapám annyira megbetegedett, hogy napi szintű ápolásra szorult, és azért ez egy nagyon szorongató helyzet.

[00:01:43]Tehát én nagyon-nagyon együttérzek azokkal, akik adott esetben 10-15 évet töltenek a beteg hozzátartozójukkal, mert én csak két évig ápoltam a halála előtt, de már az is nagyon sok volt.

[00:01:59]Ez rengeteg idő.

[00:01:59]Könyvet is írtál róla, amiről hamarosan fogunk beszélni, de ezt ezt ezt le kell valahogy menedzselni.

[00:02:06]És legalábbis amikor én ilyen élethelyzetben voltam, akkor kikapcsoltam valahogy érzelmi szinten.

[00:02:14]Te hogy tudtad erőben, energiában ugye egyedülálló, értelmiségi nőként végig végigcsinálni, végigmenedzselni ezt a helyzetet?

[00:02:24]Hát nem mondom, hogy könnyű volt, megmondom őszintén, azért írtam belőle könyvet, mert akkora trauma volt, hogy máshogy nem tudtam elhordozni a terhét, mint úgy, hogy megírom.

[00:02:35]Azt gondolom, hogy nálunk a különösen komoly konfliktusforrás volt az, hogy az édesapám és az én kapcsolatom hát finoman nem volt sima és szeretetteli, hanem nagyon sok konfliktussal, bántalmazással terhelt kapcsolat volt.

[00:02:52]Ezért érzelmileg én nem tudtam úgy jelen lenni, ahogy szerettem volna, meg ahogy úgy gondolom, ő is szerette volna.

[00:02:59]Tehát én voltam a az örökös, a kijelölt lány, aki majd tovább viszi a babarci történetet, de ugyanakkor ő nagyon-nagyon sokat bántalmazott engem, és ezért nem tudtam őfelé-e az ápolás közben olyan szeretettel fordulni, ami elviselhetővé tette volna ezt az időszakot.

[00:03:24]Tehát egyfajta lefagyott, mint aki egy lefagyott tó felszíne alatt van, és egy icipicike lyukon vesz csak levegőt.

[00:03:33]olyan állapotban voltam, tulajdonképpen még szavaim se voltak, és ezt próbáltam aztán megcsinálni irodalmi szinten is, hogy hogy nem tudtunk kommunikálni sem arról, ami fájt neki, sem arról, ami fájt nekem, és amit ő követett el ellenem, vagy ellenünk a család ellen.

[00:04:00]És ez a kommunikációképtelenség, ez nagyon megterhelte ezt a folyamatot, mert könnyebb lett volna, azt gondolom úgy ápolni, hogyha megbeszéljük, katartikusan megéljük és elengedjük ezeket a fájdalmakat.

[00:04:20]Volt erre kísérleted akkor már, amikor ő haldoklott, vagy vagy a teljes lefagy?

[00:04:26]Hát a haldoklás akkor már nem, de előtte, amikor még ápolásra szorult, de még nem haldoklott, akkor mondtam neki, hogy hát nem voltál mindig annyira jó fej.

[00:04:40]mire visszakérdezett, hogy tényleg, ugyanis édesapámnak az volt a sajátos tulajdonsága, és ezt nem csak velem szemben gyakorolta, hanem szakmailag is, tehát a szakmával szemben is, hogy amikor ő agresszív volt, akkor nagyon agresszív volt, de utána elfelejtette, kitörölte ezt az emléket magából.

[00:04:59]Egy példát ho könyvben is megírtam, de ezt mások is tudják megerősíteni, hogy amikor a 70.

[00:05:09]születésnapjára szerveztünk egy bulit Kaposváron a színházban, akkor kapott egy nagy kulcsomót ajándékba az ott összegyűlt egykori munkatársaitól, és akkor nézte, hogy mi ez, és mondták neki, hogy hát tudod, Laci, hozzánk vá vágtad mindig a kulcsom módat, mikor nem azt csináltuk a színpadon, amit te akartál.

[00:05:36]Mire azt mondta, hogy én nem emlékezett rá, kitörölte, mint ahogy azt is kitörölte, hogy engem kidobott a lakásból, vagy hogy megütött, vagy tehát ezeket a dolgokat ő egyszerűen kiengedte magából az agresszióval, amit nem is próbált meg kezelni, és aztán elfelejtette.

[00:05:54]Eszter, aki nem tudná, az édesapát Babarci László kossutdíjas rendező volt, néha ígyi Babarci László a Kaposvári színházi élet megkerülhetetlen alakja.

[00:06:05]Felmerül bennem a kérdés, hogy te a jelenlegi színházi bántalmazásokat, amik most kerülnek napvilágra, van vagy most újra napvilágra kerülnek, hogy éled meg?

[00:06:16]Mert hát az édesapád minden jel szerint maga is valamilyen szinten bántalmazó volt.

[00:06:22]Így van.

[00:06:22]És nagyon-nagyon érdekes, hogy amikor meg megjelent a könyv, ami egy éve, még nincs egy éve, hogy megjelent, akkor kaptam olyan kritikát, hogy ezt nem szabad megírni.

[00:06:36]És és azóta szerintem az csak az eltelt évben annyi ilyen történet került felszínre, hogy azt hiszem, hogy most már azok is tudnak a szakmából kapcsolódni ehhez a történethez, akik úgy gondolták, hogy söpörjük az egészet szőnyeg alá és nem kell róla beszélni, mert annyira jönnek föl azok az érzelmi élmények, amik az a bántalmazást traumájáról szólnak, ami lehetett csak verbális, de lehetett édesapám esetében fizikai bántalmazásról is szó volt.

[00:07:11]Ugye Eszenyi Enenük verbálisan bántalmazott, mert ő egy kis termetű nő, de édesapám fizikailag is nekiment embereknek.

[00:07:21]Te beszéltél olyan emberekkel, akiket akiknek nekiment az édesapád?

[00:07:24]Igen, igen.

[00:07:26]Nagyon érdekes, hogy nem mindenki emlékszik rá haraggal.

[00:07:31]Mint ahogy én sem csak haraggal emlékszem rá, hanem gyengétséggel vegyes harag volt bennem már akkor is, amikor ápoltam, mert azt nagyon lehetett benne szeretni, hogy neki a szakma minőség volt az első.

[00:07:49]Nem is a szakma, a minőség, hogy ott megjelenjen valami a színpadom.

[00:07:51]És azért azt gondolom, hogy azt az embert, aki a szakmáját nagyon szereti és minőségre törekszik, azt lehet tisztelni még akkor is, ha közben rettegsz tőle.

[00:08:03]Ez egy nagyon jó kérdés, mert ugye amikor Eszenyi Jenikő megírta most a bocsánatkérő levelét, akkor ez volt a fő dilemmája, hogy hát ő mindent a minőségnek rendelt alá, de hogy most már nem most már tudja, hogy az ember nem állhat a színházi minőség mögött.

[00:08:21]Mit gondolsz erről?

[00:08:25]Valóban ez egy legitím érvelés, hogy a minőség az első, és ezért akár kulcsomok repülhetnek a levegőben.

[00:08:37]Nagyon nagyon két féle érzelem és gondolat van bennem ezzel kapcsolatban.

[00:08:45]Tehát nincs egy kész válaszom igazából.

[00:08:47]Tehát azt gondolom, hogy akinek nem fontos a minőség, az nem is teremt minőséget.

[00:08:54]és minőség nélkül azért a kultúránk szegényebb lenne.

[00:08:56]De azt is gondolom, hogy ha ezeket az embereket úgy szocializálták volna már a főiskolán, ugye akkor még színház és filmművészeti főiskola volt, amikor őket képezték, eszenit is beleértve, hogy tisztelettel kell bánni a másik emberrel, a másik ember méltósága mindig fontosabb, mint az, hogy te mit akarsz látni a színpadon, akkor lehet, hogy jobban megtalálták volna az egyensúlyt.

[00:09:25]Én úgy érzem, hogy az én szüleim generációjának annyira nulla volt a mentális készsége, érzékenysége, hogy gyakorlatilag sem önmagukra nem tudtak reflektálni, sem a kapcsolódásaikra nem tudtak reflektálni, sem arra nem tudtak reflektálni, hogy egy másik emberben mi zajlik, meg mi az, ami megengedhető, meg mi az, ami nem engedhető meg.

[00:09:54]És szerintem ennyiben most ezt egy kicsit óvatosan mondom, mert nem akarnám az eszenyit megvédeni, de hogy az Eszennyyivel is az történt, hogy őt szocializálták egyféle módon, és aztán a világ változott és akkor a világ megfogalmazza, hogy Enikő, ez nem elfogadható, amit te csináltál.

[00:10:16]és ő valószínűleg a kezdet kezdetén, ami mielőtt még bocsánat kérésre késztették végül is tulajdonképpen elég erős eszközökkel, tehát gyakorlatilag nem kapott már munkát, ő valószínűleg azt gondolta, hogy hát én jót akartam, én minőségi színházat akartam csinálni.

[00:10:34]Nekem ezt tanították, és valószínűleg nem volt rálátása arra, hogy ő mit csinál ténylegesen, mint ahogy az apámnak is, ahogy az imént meséltem, nulla rálátása volt arra, hogy ő hogyan kommunikál, hogyan viselkedik.

[00:10:50]Tehát neki a cél lebegett a szeme előtt, és minden eszköz megengedett volt.

[00:10:56]Aki nem olvasta volna, be is hoztam a könyvet, hogy reklámozzam.

[00:10:59]Ugye tavaly jelent meg Babarci Eszterk apám meghalt című könyve.

[00:11:05]letaglózó.

[00:11:06]Tényleg én engem teljesen lesújtott, és átéltem a saját apám halálát, meg az ápolását is.

[00:11:14]És egy másik mű szemem elé került.

[00:11:18]Eszter Lánca címmel jelent meg rólad, és a fiadról egy dokumentumfilm.

[00:11:24]A te betegségedről és arról, hogy a ti ketten hogy éltétek meg a a depressziódat.

[00:11:31]Ebben a dokumentumfilmben van egy párbeszéd, amit az édesapáddal folytattál, ami ugyancsak engem letaglózott, az a hát az a az a részvéttelenség, ahogy veled beszélt az édesapád.

[00:11:48]Te mennyiben okolod a szüleidet?

[00:11:53]Azért, mert depressziós lettél, akár gyermekkorodtól kezdve?

[00:11:58]Ezek komplex történetek, tehát soha nem egyetlen oka van annak, hogy az ember depressziós lesz.

[00:12:03]Édesanyám is depressziós volt, öngyilkosságot is megkísérelt mikor hét éves voltam.

[00:12:12]Élete végéig küzdött ezzel.

[00:12:15]Ugyanakkor volt egy olyan családi dinamika, amiben én voltam a tettes, a szörnyeteg, mert én voltam az apám gyereke, Hugom volt az anyám gyereke, és az apám ugye súlyosan bántalmazta anyámat, fizikailag is súlyosan bántalmazta, meg egyéb módokon is.

[00:12:37]És én voltam az apám helytartója.

[00:12:37]Tehát én tulajdonképpen azt kaptam otthon kis gyerekkoromtól kezdve, hogy én vagyok a tehetséges szörnyeteg.

[00:12:46]Egyébként ezt ők leültek és megbeszélték családilag, hogy akkor most te vagy az apád gyermeke, a a lánytestvéred, az anyád ága, vagy ez ez nekem a nagyszülők a nagyszülők döntötték ezt el.

[00:12:59]Tehát a két nagyanya, különös módon ők barátnők voltak, úgy is ismerkedtek össze a szüleim, hogy a az édesanyjuk baráti viszonyban volt egymással.

[00:13:12]De amikor összeszerelmesedtek a szüleim, ami nagyon 16-17 évesek voltak, tehát tényleg nagyon nagyon fiatalok, akkor a barátság megszakadt.

[00:13:22]Valahogy féltékenység az nem fért bele.

[00:13:27]Az már nem fért bele, hogy elveszi tőlem a lányomat, elveszi tőlem a fiamat, ez már nem fért bele.

[00:13:30]És akkor kialakult a apámnak a szülei is egy nehéz, főleg az édesapja egy nehéz ember volt, alkoholista, zseniális fantaszta.

[00:13:42]A nagy ki is ebrudalt az országból 56-ban, mert már nem bírt vele élni.

[00:13:50]Úgyhogy volt egy ilyen mítosz a családban, hogy a gyermeknek tökéletesnek, zseninek kell lennie.

[00:13:59]És ezt a szerepet én kaptam, mert én voltam az elsőszülött gyermek.

[00:14:03]És mint az elsőszülött Zseninek, ugye a a anyáméknál volt Vajda Misu, a filozófus, aki most halt meg két éve, aki édesanyám bátja volt.

[00:14:12]Tehát ő a anyám mindig úgy érezte, hogy én voltam a Vajdamisu huga, aztán én lettem a Babarci Laci felesége, aztán én lettem a Babarci Eszter anyja.

[00:14:23]Ő így így definiálta magát, ami szerintem teljesen beteg, de ez így elhangzott.

[00:14:30]Ez nagyon tehát a lényeg az, hogy volt egy olyan dinamika, amiben anyám úgy tekintett rám, mint aki potenciális bántalmazó.

[00:14:41]Szóval amit rád delegáltak a szüleid, ez a versenyló szerep.

[00:14:44]Már bocsánat, hogy ezt mondom, ebbe egy érzékeny ember csak megroppanni tud szerintem.

[00:14:48]Hát én nagyon tekertem egyébként.

[00:14:51]Rendkívül sikeres voltam, tehát sok versenyt nyertem, meg filmszerepem volt meg, szóval minden minden területen teljesítettem, de soha nem volt elég.

[00:15:01]Tehát apámat soha nem érdekelte.

[00:15:03]Van-e az elmesélem a könyvben, hogy OKTV nyertes dolgozatomra azt mondta, hogy én ezt nem olvasom el, mert unalmas.

[00:15:10]Hát igen.

[00:15:10]És ugye abb ebben a már említett párbeszédben is elhangzott, hogy te a kezébe adtad a Szilvia Plát, a Szilvia Plát Üvegbúra című kötetét, hogy egy kicsit érezzen már bele a depresszió mibenlétébe, és az se olvasta el.

[00:15:29]Szóval mereven elzárkódott.

[00:15:30]Azt mondta, hogy egy nyálas szar.

[00:15:30]Egész pontosan.

[00:15:35]Hozzáteszem, mi ezekről most nem azért beszélünk, hogy őt lemeztelenítsük, vagy vagy trónfosszuk.

[00:15:43]Miért miért beszélünk róla?

[00:15:43]Miért írtad meg ezt a könyvet?

[00:15:45]Miért tartottad fontosnak, hogy ez így kijöjjön belőled?

[00:15:52]Erre is több válaszom van.

[00:15:52]Az egyik az, hogy Rákos voltam, és amikor az volt a kérdés, hogy ha élek még egy évet, akkor mit szeretnék?

[00:15:58]A akkor rájöttem, hogy a fiam már rendben van.

[00:16:00]Ő biokémikus kutató Kaliforniában, tehát Stanford Egyetemenn vele már nincs tennivalóm, de az apámmal való történetemmel még van tennivalóm, és akkor megírtam ezt a könyvet, de tabú döntögetési szándékkal írtam, mint ahogy én általában ilyen tam döntögető ember vagyok, tehát szembegyek a kimondhatatlannal és megpróbálom kimondani, aztán ugye gyakran kapok a fejemre érte, de ezt elfogadom, tehát ez vele jár, mert úgy éreztem, hogy az utolsó életszakaszról nincsen szó egyáltalán.

[00:16:40]Ezt eldugjuk.

[00:16:43]Aki megteheti anyagilag, az úgy dugja el, hogy ő erdélyi néniket alkalmaz, vagy befizeti a hozzátartozóját egy drága szinte elérhetetlen árú.

[00:16:51]egyébként ezek a ezek az idős otthonok szinte elérhetetlenek, de befizeti egy ilyen helyre, tehát eldugja, és ő nem vesz részt benne.

[00:17:01]De a többségünk, középosztálybeli emberek és azalatt anyagilag ezt nem tudják menedzselni, hanem nekik kell szembenézniük ezekkel a gyakran érzelmileg terhelt kapcsolatokkal az élet végén, és erről az életvégi utazásról egyáltalán nincs szó.

[00:17:22]Tehát én nem annyira a saját sérelmeimet akartam megírni, hanem ezt a traumatikus felfedezést, hogy úristen, van egy történet, amiről az ember tudja, hogy hol végződik a halálban, de nem tudja, hogy meddig fog tartani.

[00:17:42]Tehát nincs nincs egy pozitív, nincs egy reményteli vég.

[00:17:44]Nem esetleg az lehetne egy reményteli vég, hogy kibékülünk, vagy megbeszéljük, vagy vagy ilyesmi.

[00:17:52]Tehát ezt látom pozitív kimenetnek, amire lehetne tökedni egy ilyen életvégi történetben, de hogy az volt az élményem, hogy erről nincs szó egyáltalán.

[00:18:06]Egyáltalán nincs szó róla.

[00:18:06]Ö nagyon hálás vagyok, hogy megírtad, mert ezzel nagyon sokakkal egyetemben én is nagyon azonosultam.

[00:18:16]És hát az, hogy te ilyen kendőlenül megírtad, hogy sajnos ebben az egész életvégi utazásban általában nincs semmi magasztos senki részéről.

[00:18:23]Igen, ez egy nagyon méltatlan megalázó folyamat a meghalás, de azt gondolom, hogy gyengétséggel és szeretettel ezen is lehet segíteni.

[00:18:36]Tehát, hogy tulajdonképpen a a megalázó részletekhez az ember hozzászokik egy idő után.

[00:18:43]Tehát ezt menedzseljük, kimossuk, megmozdatjuk, segítjük, megfőzzük, amit meg kell, tehát megmérjük a vércukrát, tehát ez ezt megtanulja az ember, ez semmi.

[00:18:55]Ezt minden ápolónő, minden szociális munkás ismeri ezeket a feladatokat.

[00:19:01]Csak ugye mi nem tudjuk, hogy ezek milyen fontos feladatok.

[00:19:05]Egészen addig, míg oda nem érkezünk, ahol ápolnunk kell a hozzátartozónkat.

[00:19:10]És addig lenézzük ezeket a csodálatos embereket, akik minden nap ápolnak, és minden nap elvégzik ezeket a egyébként a testi integritáshoz, a testi méltósághoz nagyon-nagyon fontos feladatokat, mint megfürdetni egy embert például, vagy tisztába tenni egy embert.

[00:19:29]Tehát ezek nagyon-nagyon fontos dolgok, amiket mi magasról lenézünk, és szerintem ez nagyon helytelen.

[00:19:36]Meg ezek az emberek láthatatlanok, valljuk be őszintén, egész egyszerűen csak némán teszik a dolgukat.

[00:19:43]És amíg amíg tényleg nem lesznek az életünk részei, vagy a történetünk részei, addig nincs róla tudomásunk, hogy ők milyen, milyen áldozatos munkát végeznek.

[00:19:53]Abszolút.

[00:19:53]Tehát én ezt tehát szerettem volna, hogyha ez a könyv nem elsősorban arról szól, hogy én hogy vagyok, hanem arról szól, hogy ez milyen helyzet, hogy milyen helyzet a hozzátartozónak és milyen helyzet a haldoklónak, és hogyan lehetne ezt talán egy kicsit több méltósággal, több figyelemmel, több szeretettel csinálni.

[00:20:19]És én nagyon hálás vagyok ebben az utolsó szakaszban.

[00:20:21]Nem voltam teljesen egyedül.

[00:20:23]Volt ápulónő is, aki napközben járt kötözni meg ilyesmi, mert ugye a cukorbetegséggel együtt jár a ami végül a halálhoz is vezetett a a végtagokban a vérkeringés meg a idegműködés elhalása.

[00:20:46]És akkor az sebekhez vezet, a sebeket kezelni kell, és így tovább.

[00:20:48]Tehát ezeket a dolgokat nem én csináltam, hanem egy ápolónő.

[00:20:53]És például láttam, hogy az, amikor egy olyan ápolónő van, aki emberként tekint apámra, az milyen nagyon sokat számít.

[00:21:03]Tehát, hogy az az tulajdonképpen a méltóság és a méltóság hiánya közti különbséget tudja jelenteni egy ember életének a végén.

[00:21:15]Amikor te írtad ezt a könyvet, mit éreztél?

[00:21:18]átélted újból és újból ezeket a ezeket a sokkoló élményeket?

[00:21:27]Az a jó, hogy amikor az ember ír, akkor egy kicsit távolít, és amikor távolít, mert megformálja azokat, mondatokká formálja tulajdonképpen azt, ami ilyen nagyon primér, zsigeri érzelmi élmény volt.

[00:21:41]És amikor mondatot csinálsz belőle, akkor egy kicsit így eltávolítod, kiteszled magad elé, és azt mondod, hogy na jó, most már akkor rá tudok nézni, és azt tudom mondani, hogy ez volt, ez nem van, ez volt, ez már nem az én mostani traumám, hanem ez valami, amivel elbántam, amit megoldottam jól vagy rosszul, így vagy úgy bugdácsolva, mint ahogy én így bukdácsoltam ebben az ápolási folyamatban, de azért megoldottam.

[00:22:13]És ebből a szempontból nagyon felszabadító volt megírni.

[00:22:19]Én ugye az elmúlt időkben próbáltam elmélyülni a te életművedben, és az az érzés hasított ma belém, hogy amit te átéltél, az úgy 10 emberi életnek is talán elég lenne.

[00:22:32]Depresszió, bántalmazás, önbántás, válás.

[00:22:39]Utána ugye akit segítettél, abban is csalódnod kellett az édesapád és mindenről nyíltan akartál kommunikálni a társadalom hasznosságára való tekintettel.

[00:22:57]Mit gondolsz te erről a traumáid feldolgozásáról?

[00:22:59]Mert most, ahogy itt ülsz előttem, egy abszolút harmóniában lévő emberrel ülhetek szemben.

[00:23:09]Hát jó lenne, ha így lenne.

[00:23:13]Én alapvetően most így 50 felett sokkal jobb viszonyba kerültem magammal, mint azt megelőzően.

[00:23:20]Tehát azt megelőzően azért nagyon viharos volt a belső életem, volt sok öngyilkossági kísérletem, tehát hogy nagy terheket cipeltem ebből a gyerekkori szocializációból és szeretetlenségből meg bántalmazásból kifolyólag.

[00:23:42]És tulajdonképpen ez így 50 fölött szelídült, szíültek ezek a belső viharok, azt tudnám mondani.

[00:23:48]És azt gondolom különben, hogy mindenkinek az élete tele van traumával.

[00:23:54]Tehát az ényémet azért lehet tudni, mert én megírtam azt is, mikor megerőszakoltak, meg azt is, amikor meg akartam ölni magam, meg azt is, amikor bántalmaztak, meg tehát, mert nekem ez a megküzdési módom, hogy megfogalmazom, de más ember élete is tele van traumával, akinek még ennyi megküzdési módja sincs.

[00:24:16]És azt gondolom, amit most hallottam unoka Zsolttól, aki nagyon régi, még évfolyamtársam volt a filozófia szakon, de ugye egy nagyon-nagyon jelentős pszichiáter, pszichoterapeuta, ő beszél arról, hogy egy traumaérzékeny társadalomban kéne élnünk, amitől most nagyon messze vagyunk.

[00:24:38]És a traumaérzékenység az nem ott kezdődik, hogy orvosilag kezeljük az embereket, hanem hogy az óvodában, az iskolában, a munkahelyen, a az idős otthonban, a különböző államigazgatási helyszíneken és így tovább, és így tovább, emberként bánunk a másikkal.

[00:24:58]És ez egy hosszú, hosszú tanulási folyamat.

[00:25:05]És azt gondolom, hogy ebben a tanulási folyamatban van szerepe annak, hogy valaki így megírja, kiírja magából a traumáit, mint én.

[00:25:12]Bár sokakat valószínűleg nagyon idegesít, de az is nagyon fontos, hogy aki nem írja ki magából, az is tudjon róluk beszélni.

[00:25:25]Tehát érezze úgy, hogy én nem vagyok egyedül.

[00:25:27]Nagyon sok levelet kaptam a könyv után.

[00:25:30]Még most is kapok, de amikor megjelent, akkor nagyon-nagyon sok levelet kaptam, hogy milyen katartikus volt, és milyen felszabadító volt, és milyen jó, hogy valaki erről tud beszélni, mert aki nem tud róla beszélni, az úgy gondolja, hogy az az ő szégyene.

[00:25:48]Ő ő egyedül van vele.

[00:25:48]Csak én vagyok ilyen béna, hogy én ezt nem tudom feldolgozni.

[00:25:53]Pedig hát nem, mindannyian küzdünk ezekkel a dolgokkal.

[00:25:59]Igen.

[00:25:59]És a te életművedet végigkíséri a segítés, a segíteni vágyás motívuma.

[00:26:05]Ugye alapítottál egy egy olyan oldalt, ami a mentális betegséggel élőket segít.

[00:26:11]Ugye ez a búra még mindig működik.

[00:26:14]segítettél egy családot, akik a mélyszegénységben élnek, és elindítottál egy olyan Facebook oldalt, ugye Babarci Eszter oldala, amelyeken ilyen lélekmelengető írásokat teszel közé, tehát az én lelkemet mindig megemeli, amikor elolvasom.

[00:26:34]És ezt említetted, hogy a másokon való segítés téged is megtart?

[00:26:39]Én ebben nagyon-nagyon hiszek.

[00:26:39]Tehát ugye 25 évig csináltam ezt a sorstársi lelki segélyt, és abszolút az lett nagyon rövid idő alatt a filozófiám, hogy amikor rosszul vagy, akkor is képes vagy arra, hogy fogd a másik ember kezét, aki még rosszabbul van, és ez benned olyan pozitív energiákat indít el, amitől te épülsz.

[00:27:07]És nekem az lett az elképzelésem erről az egész segítéstémáról, hogy a segítő épül általa.

[00:27:14]Tehát az is jó, persze, hogy mit tudom én, ennek a mélyszegénységben élő családnak nem vitte el a bank a házát, mert kifizettem helyettük az a tartozásukat, de tehát őnekik is jó nyilván, de én épültem általa, és én gazdagodtam általa egy szeretetkapcsolattal, ami még most is megvan különben, tehát ma is napi szinten, kapcsolatban vagyunk, mert amikor az ember egy másik emberért képes felelősséget vállalni, vagy legalábbis megpróbál segíteni, akkor azt éli meg, hogy én bennem van erő.

[00:27:50]Azt hittem, hogy gyenge vagyok, azt hittem, hogy gyámoltalan vagyok, azt hittem, hogy én vagyok a világ legnagyobb lúzere, és lám csak valakinek meg tudtam fogni a kezét.

[00:28:02]Akkor van bennem erő.

[00:28:05]Eszter, ezek ezeket a a szeretetkapcsolatokat az se írta benned felül, hogy nem egyszer csalódással értek véget?

[00:28:14]Az a helyzet, hogy nekem ugye voltak ilyen középosztálybeli elvárásaim.

[00:28:19]Ezeknek a középosztálybeli elvárásoknak ez a család, ugye ez egy 20 éves történet már, nem mindig tudott megfelelni, és ilyenkor persze ezekben nem csalódást keltett, de ugyanakkor azt gondolom, hogy az egy nagyon gőgös és lenézéssel teli pozíció, amikor én azt mondom, hogy ha az én középosztálybeli értékeimet ti nem fogadjátok el, akkor akkor megszakítom a kapcsolatot.

[00:28:46]Akkor volt tehát ez egy nagy család, ugye egy roma család sok gyerekkel, ahol már sok unoka is van.

[00:28:52]Tehát ebből a szempontból már nekem van unokám, mert a cigánylányomnak vannak gyerekei, több cigánylánynak is, de hogy hogy azt gondolom, hogy amíg az ember a saját elvárásait helyezi előtérbe, addig még nem empatikus, addig még nem nincs ott, nem fordul oda.

[00:29:12]És akkor akkor tudtam igazán empatikus lenni, amikor megértettem, hogy a saját középosztálybeli elvárásaim, hogy számolgass, fizesd be a biztosítást, fizesd be a vizet, ne veszek egy ne költs olyan hülyeségekre, ami miatt hiányozni fog a hóvégén a kajapénz, meg mit tudom én.

[00:29:36]Tehát ezek a dolgok ne lógj az iskolából, ne legyél szerelmes, 15 évesen ráérsz azzal, 19 évesen is, ne szűj gyereket hamar.

[00:29:48]Tehát ezek a dolgok, amiket elvárunk általában egy mélyszegénységben élő családdal kapcsolatban, ezek nekem természetesek, de nekik nem mondanám, hogy sértőek, mert nem soha nem sértödtek meg, hanem csak láttam, hogy ez ez egy nagyon messzi hegycsúcs, tehát ez nem az a hegy, amit ők meg tudnak mászni.

[00:30:11]És akkor én mutogathatom, hogy itt lenne a csomolunk ma, és azt kéne megmászni, de ez az én csomolunkám, ez az én projektem, az ő életük az másról szól.

[00:30:20]Ö ne haragudj, ki kell mondanom, és akkor most vessék rám tényleg a követ az emberek, de hogy ezek amiket mondasz, ezek azért általános értékek, tehát hogy kicsit mintogyha így relativizálnád ezeket a dolgokat, amik amúgy szerintem teljesen valid valid emberi értékek, hogy hogy tanuljál egy kicsit, meg éjt tisztességesen, meg fizesd be a számlákat, ha már egyszer vállalj felelősséget.

[00:30:50]Szóval ezek szerintem nem feltétlen középosztálybeli értékek.

[00:30:56]Hát én is így gondoltam.

[00:30:58]És aztán ezalatt a 20 év alatt megtanultam, hogy amikor nem látsz magad előtt utakat, mert egy középosztálybeli ember az látja maga előtt a következő három évét.

[00:31:10]De lehet, hogy a következő nem feltétlen szerintem, de de mindenképpen egy hosszabb időszakaszt és amikor nem látod csak a mai napot, akkor egészen máshogy kezdesz el működni.

[00:31:24]És én különben Ritok Nórától nagyon sokat lehet erről tanulni.

[00:31:29]Én rajta keresztül ismerkedtem meg ezzel a családdal.

[00:31:31]A Nyomor Széle című blogban.

[00:31:34]ugye nagyon sokszor beszél arról, hogy a mélyszegénység, vagy ahogy ő nevezi, generációs szegénységben élő emberek hogyan gondolkodnak.

[00:31:48]Tehát én nekem volt egy olyan megvilágosodásom, mondjuk így, hogy történt, ami történt, nem mindig az történt, amit én szerettem volna, de én szeretem ezeket az embereket.

[00:32:04]Tehát nekem én családomként gondolok rájuk.

[00:32:07]Nyilván nem vállalok olyan szintig felelősséget, mint a fiamért vállaltam, mert egy egyedülálló nő vagyok értelmiségi, tehát nincs nincsenek olyan lehetőségeim, de ameddig el tudok menni felelősségvállalásban, beleértve a pénzt is, addig el fogok menni, mert kialakult egy emberi kapcsolat, és az emberi kapcsolatot én értékesebbnek tartom, mint azt, hogy most ez nekem 200000 Ft-ba fájt.

[00:32:40]Akkor te nem is érezted azt soha, hogy ezzel esetleg visszaéltek volna?

[00:32:46]Nem, azt élt, azt éreztem, hogy nem éltek vele jól, tehát nem tudtak vele élni jól, azt éreztem, de azt, hogy visszaéltek vele, azt igazából nem éreztem.

[00:32:57]Tehát azt éreztem, hogy ez egy kudarctörténet felőlem nézve, de felőlük nézve nem feltétlenül kudarctörténet, hiszen nekik megmaradt a házuk, lett nem múlott össze a tető, lett fürdőszoba, összekuporgatták és kifizették a vízdíjtartozást.

[00:33:17]Tehát volt egy csomó dolog, amiben ők haladtak előre az életükben, csak hát ugye nem nem úgy, hogy érettségiztek meg egyetemre mentek, mint ahogy én szerettem volna, hanem a maguk környezetében elérhető célokat próbálták megelérni, és azok közül sokat el is értek.

[00:33:38]Hát igen, innen nézve meg egy sikertörténet, tehát hogyha kell ilyen cetliket ragasztani ezekre a dolgokra, nagyon érdekel az, hogy lehetett arról olvasni, hogy nyitottál a hit felé, és hogy elkezdtél foglalkozni a a a hiteddel.

[00:34:00]Erről megkérdezhetlek, hogy milyen élmény volt ez, vagy vagy hogy szeretnél- erről bármit is megosztani?

[00:34:07]Hát nagyon érdekes, mert én egy alapvetően spirituális alkatú ember vagyok, de ateista családban nőttem fel, és nagyon sokáig csak a művészeten keresztül találkoztam a hittel, tehát művészettörténet szakon végeztem először, aztán filozófia szakon, és a művészeten keresztül tudtam megélni elsősorban ban a kereszténységet, tehát annak ellenére, hogy édesanyám zsidó származású, tehát lehetett volna arra is kapcsolódásom, én mindig a kereszténység felé kapcsolódtam.

[00:34:46]És amikor a gyerekem két éves volt, akkor beültünk az autóba, elmentünk Sebsizent királyba Erdélybe és ott megkereszteltettük unitáriusnak, mert nekem az a vallás tetszett.

[00:35:03]És igazából most már tudom, hogy akkor azt kellett volna mondanom a papnak, aki azóta a püspök lett egyébként Erdélyben, hogy figyelj István, keresztelj meg engem, mert én akarom ezt.

[00:35:15]De én akkor még azt gondoltam, hogy én azt jól teszem, ha a gyerekem helyett akarok valami ilyesmit, és nem tudtam szembenézni azzal, hogy nekem van egy igényem a hitre.

[00:35:27]És aztán akkor utána 30 évig nem csináltam semmit, és aztán 30 év után elmentem a egy unitárius gyülekezetbe, és akkor ott azt éltem meg, hogy a gyülekezeti életen keresztül nagyon erős spirituális dimenzióval gyarapodott az életem.

[00:35:51]Tehát azt mondanám, hogy én nem hiszek úgy Istenben, hogy majd Isten megold valamit helyettem, vagy ilyesmi.

[00:35:58]Tehát nem gondolom, nem gondolkodom egy ilyen gondoskodó Istenben, egy olyan dimenzióban gondolkodom, ami egy szellemi dimenzió, és amihez emberként tudunk kapcsolódni, s ami valahogy a világ rejtélyességével és szépségével van kapcsolatban, és aminek a megélése csodálatos.

[00:36:22]És ez a megélés az, ami amiatt én ebben a gyülekezetben ott maradtam, és nagyon mélyen megérintett.

[00:36:29]Tehát, hogy tehát ha azt kérdezed, hogy hiszek-e Istenben, valószínűleg azt mondanám, hogy hagyományos értelemben nem, de van egy nagyon erős Isten élményem.

[00:36:42]És azt is, azt a kifejezést használtad, hogy hát igényed lett a hitre.

[00:36:45]Miért lett igényed a hitre?

[00:36:47]Szerintem mindig is volt, én már hat évesen erről beszélgettem a szüleimmel, hogy szerintem van Isten.

[00:36:54]Ők mondták, hogy nincs és kész.

[00:36:56]Tehát leoltottak.

[00:36:57]Leoltottak.

[00:36:57]Igen.

[00:36:59]Tehát mindig volt benned egyfajta vágy erre a magasztos élményre.

[00:37:03]Igen.

[00:37:05]És ezt megélted 50-en túl.

[00:37:08]Így van.

[00:37:08]Pontosan.

[00:37:08]Olyan szerencsés vagyok.

[00:37:10]Annyira szerencsésnek érzem magam.

[00:37:12]És hogyha föl kellene sorolni, hogy mit mit ad neked a az Isten élmény, akkor mit mondanál rá?

[00:37:21]Bizalmat más emberek iránt, azt a lehetőséget, hogy más emberekhez, hogy Isten nevére emberek összegyűlnek, és akkor kedvesek egymással.

[00:37:30]Tehát az egész kedvesség program, amit ugye említettél, és amit így elkezdtem az interneten keresztül, a Facebookon keresztül hát mit mondjak, propagálni, vagy hogy is, hogy is mondj, tehát erről írni, mondjuk így, az abban gyökerezik, hogy én megéltem a gyűlölködés kultúráját így a magyar politikában, és megéltem a kedvesség kultúráját a gyülekezetben, és a kettő között volt egy óriási szakadék, amiről úgy gondoltam, hogy ez a szakadék mindannyiunkat elnyel, mindannyiunkat fenyeget, mindannyiunknak szenvedést okoz, akár hisz valaki Istenben, akár nem.

[00:38:13]És akkor ugye az egész úgy indult, hogy fölkértek egy kiállítás megnyitóra, és akkor a kiállításmegnyitóra a Ludvig múzeumban beleírtam ezt, hogy hogy a kedvesség forradalmára lenne szükség, meg a meg a radikális kedvességre, mert belehallunk ebbe a gyűlöletbe, ami ömlik mindenhonnan.

[00:38:37]És akkor képzeld el, hogy az történt, hogy elsírták magukat az emberek ott a megnyitón, de megtör tehát ilyen nem történik.

[00:38:44]Tehát ez így nagyon megdöbbentő volt.

[00:38:45]Tehát tartottam én már megnyitott máskor is.

[00:38:50]És elkérte a Teremőr néni a szöveget és akkor megértettem, hogy itt itt itt van valami, amivel nekem van dolgom.

[00:38:59]Tehát azt mondanám, hogy ez az egész a gyülekezetben megélt kedvességben gyökeredzett, és aztán szembe jött velem feladatként, mert megéltem azt, hogy ez nem csak az én problémám, hogy elég volt a gyűlöletből, és hogy kapcsolódni szeretnék egy egy más fajta szinten más emberekhez bizalommal, hanem ez mindannyiunk problémája, vagy legalábbis nagyon sokaké.

[00:39:25]Hát ha már itt tartunk, hogy kedvesség, és említetted imént a politikát is, ugye te hirdeted a a kedvesség koncepcióját, amihez én örömmel is kapcsolódom.

[00:39:38]Július 8-a van most a felvétel napja.

[00:39:42]Eddig sem éltünk túl nagy kedvességben, de ami most történik a magyar térben, azok sem túl kedves húzások.

[00:39:53]Nekem semmiféleképpen sem.

[00:39:53]Te ezeket hogy éled meg?

[00:39:56]Hogy látod a jelenlegi társadalmi és politikai mozgásokat?

[00:40:02]Hát most erős vérszomlyat érzek.

[00:40:02]Talán egy kicsit csillapodott az utóbbi néhány hétben, de hogy egy erős vérszomj vér vért akarnak látni az emberek.

[00:40:13]Ezt érzem és ettől nagyon szenvedek.

[00:40:15]Tehát nekem ez tőlem ez nagyon-nagyon idegen, a bosszú vágy is, az irigység is, a sértődöttség is.

[00:40:23]Tehát ezeket az érzelmeket én nem kultiválom, mert szerintem ezek roncsolnak engem.

[00:40:27]Tehát én én ezt nem én beteg leszek ettől.

[00:40:32]Tehát hogy de a de ezek normális emberi érzelmek, ezek általában működnek.

[00:40:39]És azt látom, hogy most jelenleg a politikának azért még kevés olyan eredménye van, ami a pozitív érzelmeket, a büszkeséget, az elégedettséget, a boldogságot, az elért célnak a nyugalmát tudná nyújtani.

[00:40:55]Most még ott tart a kormányváltás után az új politikai elít, aminek egyébként, mármint a kormányváltásnak én nagyon örültem.

[00:41:10]De hogy most meg ott tart a politikai elit, hogy visszafelé mutogat, mert még nem éltünk el oda.

[00:41:18]Egyébként kevés idő is telt el, tehát ez ez nem egy hiba, vagy ez nem egy probléma, de hogy még nem értünk el oda, ahol azt tudjuk mondani, hogy a mi világunk erről szól.

[00:41:31]Most meg ott tartunk, ahol azt mondjuk, hogy az ő világuk arról szólt, és most azért megbüntetjük őket.

[00:41:35]Nekem ez nem komfortos érzelmileg.

[00:41:38]Tehát nekem ez szerintem ez van bennem türelem, mondjuk így embertársaim iránt, meg a kormány iránt is van türelem.

[00:41:49]Tehát én azt tudom mondani, hogy jó, most ez a színház megy, az emberek vért akarnak látni.

[00:41:56]Értem.

[00:41:56]Én nem tartozom közéjük, de értem.

[00:42:03]De azt érzem, hogy azért ha egy év múlva is ez megy, akkor azért majd meg kell szólalnom, mert a mert a az mérgező.

[00:42:14]Apropó, nem i mostanában politikai és társadalmi témákban.

[00:42:21]Hát de néha írok, tehát tipikusan nem.

[00:42:27]Azért a választások környékén sokat írtam, mert akkor a figyelem nagyon odairányult, és az én figyelmemet is ez elsodorta magával.

[00:42:39]Azt érzem, hogy most az én hangom igazából nagyon magányos lenne.

[00:42:44]Tehát most most ha én azt írom, hogy nincs bennem bosszú vágy, akkor nekem esnek az emberek, és az baj.

[00:42:57]Hát fájdalmas, amikor neked esnek az emberek, az fájdalmas.

[00:42:59]Akár, hogy foglalkozol ezzel, amikor odaírnak valami nagyon gonosz kommentet.

[00:43:03]Ez ez foglalkozom vele.

[00:43:06]Mindig válaszolok, mindenkinek válaszolok.

[00:43:08]Senkit nem törlök, senkit nem tiltok le.

[00:43:10]Ez egy filozófiai alapállás nálam, tehát ez nagyon fontos.

[00:43:17]Ezt régen is egyébként így csináltam, amikor online itt vagy ott vagy amott megjelentem, hogy a kommentekre mindig válaszoltam.

[00:43:28]Ö de ez megterhelő, megterhelő.

[00:43:28]És és természetesen nagyon sokakban van, akiben van rossz indulat, van akit irritálok, van aki utálja a az ilyen celebértelmiséget, aminek engem lát.

[00:43:45]Nyilván én nem annak látom magam, de hát ő ezt látja.

[00:43:51]Vagy van, aki féltékeny, vagy van, aki politikailag nem ért velem egyet, tehát hogy sokféle indok lehet, amiért valaki beszól, és akkor le kell folytatni egy olyan beszélgetést, amiről azt remélem, amiről azt szeretném, nem is remélem, csak szeretném, hogy mintája legyen annak, hogy lehet valakivel beszélgetni, aki ellenségesen indul, hogy lehet átfordítani egy ellenséges találkozást egy kooperatív találkozássalá.

[00:44:26]Most már ilyen sikerélményed?

[00:44:30]Igen, tulajdonképpen igen.

[00:44:30]Tehát, hogy olyan olyan élményem volt, hogy valaki beszólogatott, és akkor én elkezdtem érvelni, meg elkezdtem mondani, hogy akkor szeretném megérteni az álláspontodat, és akkor ebből lett egy beszélgetés.

[00:44:44]És nem feltétlenül lett az az eredménye, hogy egyetértettünk a végén, vagy hogy nem tudom, ő megszeretett engem, de hogy volt egy kulturált keret, amibe illeszkedni tudtunk.

[00:44:56]És nekem azért ezzel az egész kedvesség gondolattal az a legfontosabb, hogy a mindennapi viselkedéskultúránk megváltozzék.

[00:45:10]Tehát az, hogy hogy tudjunk egymásra úgy figyelemmel lenni, tudjunk egymás iránt olyan tisztelettel lenni, hogy a másik úgy érezze, hogy én meg tudok jelenni, hogy az én történetem meghallgatják, hogy az én szempontjaim is szóba jönnek.

[00:45:26]És hát ezt próbálom gyakorolni, aztán nyilván hol sikerül, hol kevésbé.

[00:45:34]Ö az fogalmazódott meg bennem, hogy én is szeretek egy kedves módon viselkedni, meg kedves lényű lenni, de a kedves embereket nagyon sokszor ledominálják és kihasználják.

[00:45:49]Ez így van.

[00:45:49]Igen.

[00:45:49]És ezt meg is fogalmazzák nekem sokan, meg le is nézik őket.

[00:45:54]Á, tehát ez ez így van.

[00:45:57]És nekem volt is ebből egyébként konfliktusom is az egyetemen, ahol tanítok a szakszervezetben.

[00:46:05]Tehát, hogy ezek ez egy valós veszély, de én nagyon radikális vagyok, mert azt mondom, hogy megér sérülékenynek lenni, mert a kapcsolódás ára, a másik emberhez való kapcsolódás ára az a sérülékenység.

[00:46:24]az, hogy én én hajlandó vagyok magamat kitárni, és ez azt jelenti, hogy felületet kínálok arra, hogy hogy bántsanak.

[00:46:38]És én azt mondom, hogy ez a ez a valós veszély, ez fenn áll, és ha valaki olyan nagyon-nagyon törékeny, és nagyon-nagyon bizonytalan állapotban van, akkor nyilván ne vállalja be, de hogy alapvetően hosszú távon, életfilozófiai szinten nem éri meg elzárkozni, inkább kitárulkozni éri meg, még akkor is, hogyha néha ledominálnak.

[00:47:04]Akkor ezek szerint a sebek gyógyításának és gyógyulásának egyik királyi útja lehet a kedvesség egyéni és társadalmi szinten is?

[00:47:16]Én hiszek benne.

[00:47:16]Igen.

[00:47:16]Tehát tudom, ez egy kicsit nevetségesen hangzik, és különben én egy ilyen agyas nő vagyok, tehát hogy tehát nem nem az vagyok, aki az ilyen nagyon giccses dolgokkal megelékszik az életében, de őszintén hiszek abban, hogy a minőségi emberi kapcsolat az mindent ver.

[00:47:38]Tehát, hogy a minőségi emberi kapcsolat az az, amiért érdemes élni, és hogy a az a kedvességnek az a formája, tehát nem az amerikai kedvesség, hogy mindenkire mosolygok, te közben a hát mögött fúrom.

[00:47:50]Tehát nem erre gondolok, ez értéktelen, hanem arra, amikor én tényleg ott vagyok a másik számára, hagyom őt, hogy megjelenjen, elmondja, hogy ő vele mi van, az ő történetét, az ő narratíváját meghallgatom.

[00:48:07]Nem akarom én megmondani helyette, hogy az ő élete miről szól.

[00:48:09]Azt gondolom, hogy ennek van egy nagyon-nagyon fontos mentálhgién, ha úgy tetszik, mentálhiggién szerepe, amitől j jobb élni.

[00:48:24]És nem tudom mennyi van hátra az életemből, de azt fogalmaztam meg nem egészen egy évvel ezelőtt, hogy hogy nekem megéri erről beszélni.

[00:48:35]Tehát azért kezdtem el ilyen gyakran.

[00:48:38]Én nem voltam egyébként ilyen Facebookolós ember, tehát nem nagyon posztoltam, vagy csak ritkám, meg csak a barátaimnak, meg ilyen random módon, de hogy valahogy ezután a kiállítás megnyitó után az fogalmazott meg bennem, az fogalmazódott meg bennem, hogy akkor itt most találkoztam egy feladattal, és ha ha ilyen vallási nyelven akarjuk mondani, akkor lehet, hogy ez jött nekem.

[00:49:06]Ez lett.

[00:49:06]Tehát ezt ezt kell vinnem.

[00:49:11]És és őszintén hiszek benne, hogy nem ez a megoldás, mert ritkán van egy a megoldás, ami mindenre jó, mindenre tapasz, mindent meggyógyít, de ez valami, ami hiányzik.

[00:49:26]És ha én tudom képviselni ezt a dolgot, ami hiányzik, és tudok inspirálni másokat, diákjaimmal is csináltunk ilyen projekteket, meg Facebook követőimmal is csináltunk ilyen projekteket.

[00:49:41]Kedvességet meg zenésítettük, mármint ilyen animációs filmecskéket csináltunk, meg fotókiállítást csináltunk, meg matricákat csináltunk meg.

[00:49:49]Szóval, hogy így csinálunk dolgokat, amin keresztül az ember átélheti azt, hogy hogy a kedvesség jó, és lehet általa kapcsolódni más emberekkel, meg lehet közösen dolgozni más emberekkel.

[00:50:04]És azt gondolom, hogy ez egy ilyen korrekció a jelenlegi meg az elmúlt 16 évre jellemző gyűlölettel, gyanakvással, kíméletlenséggel és rossz indulattal teli kultúrához képest.

[00:50:25]Ebből a székből pedig azt mondhatom, hogy valóban érdemes olvasni téged, érdemes olvasni a napi kedves posztjaidat is, de akár a traumatikus élményeidet feldolgozó legutóbbi reggényedet is.

[00:50:39]Nagyon-nagyon megtiszteltél, hogy hogy itt voltál és beszélgettél velem.

[00:50:42]Kedves nézőink, Babarci Esztert látták.

[00:50:45]Köszönöm a figyelmüket.